Kell ez nekünk? Ez a sok komolyság, szigor, teljesítmény és siker? Persze, hogy kell. Sajnos. Mert felnőttünk, és ahogy a zöld hajtás is megkeményedik, ahogy nő, fakók és kérgesek lettünk mi is. Elvesztettük rugalmasságunkat, és azzal kérkedünk magunknak, hogy erősek és győzhetetlenek vagyunk. Pedig dehogy: az a szélvész, ami a zöld hajtást csak elhajlítja, a fa törzsét recsegve roppantja ketté. Elfásultunk, megtanultunk „egy ágyban hálni a közönnyel”.
„Minden gyermek művész. A gond az, hogyan maradjunk művészek, miután felnőttünk.” P. Picasso (Dave Weiss grafikája)
De mégis ott kell lennie egy kimondhatatlan reménynek, egy mindent felülmúló várakozásnak, egy olthatatlan izgalomnak: itt jön az élet, és ami velem lesz, az nem volt soha még! Így várjuk gyermekként a felnőttkort, és amit várunk, sohasem jön el igazán. Ez a csodavilág csak egy gyermek lelkében létezhet, rejtélyek és titkok övezte sűrű erdő mélyén egy pompázatos vár: az eljövendő élet.
Ezt a várat sohasem veszíthetjük el, óvnunk kell és becézve szeretnünk: ahogy a börtön mélyén ép eszét megőrizni vágyó rab kertet, tavat, napfényt és szerelmet hunyt szemmel álmodik, úgy kell nap mint nap erőltetve leszállnunk a gyerekkor mélyeibe, bejárni a titkok és rejtélyek erdejét, megcsodálni a képzelet palotáját, hinni az életben, melyet az örök holnap rejt.
Nos, azt hiszem, pont ezért van a művészet. Hogy visszavezessen a forráshoz, hogy csodálatos erejétől újra zöld hajtássá váljon a rideg, fás kéreg, hogy újra higgyünk a mesében, a varázslatban, az emberben, másfél órákra legalább… Hogy a szemünkbe visszatérjen a megkopott csillogás.
A Hámori Máté és a Danubia Zenekar ifjúsági koncertjei >>>
______________
Szerző: Hámori Máté
