Inter arma silent Musae – szól a bölcselet, ami se nem régi (egy Cicero idézet feltehetően újkori parafrázisa), se nem igaz, ahogy azt számtalan példa igazolja. Fegyverek közt hallgatnak a múzsák – de nem, sem a múzsák, sem Erósz, sem Apollón, sem Pallasz Athéné, sem a többi istenség nem vonul háttérbe, sőt, remekül szórakoznak a fegyverzörgés közepette, lásd Iliász.
Gyerekkoromban az egyik legfőbb világpolitikai frázis volt a „demilitarizáció”. A hidegháború elvben épp véget ért, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, hogy a gonosz elbukott, a jóságos győzött, az Armageddon elmaradt, lehet szépen leszerelni. Most pedig – még fiatalságom utolsó óráiban járva – azt látom, hogy a „de” előtag szép lassan elkopott, és mindenki felszerel, fegyvert vesz és szállít, hadsereget fejleszt, katonát toboroz, stb stb stb. Persze értem én, a másik kezdte, ez csak a béke megőrzése végett, meg muszáj, meg lássuk be, de könyörgöm, olvassuk már el a történelmet. Nem is kell Ciceróig hátrálni, elég tetszőleges ponton felcsapni a történelemkönyvet, és látni fogjuk, hogyan crescendál minden „jószándékú” fegyverkezés egyre nagyobb és véresebb háborúkba. A valódi puska is csak Csehov puskája: ha egy színdarabban megjelenik, előbb-utóbb el is sül, szóval minden gyerekkori szépremény dacára valószínűleg én is (és a gyerekeim is) háborús időkben fogunk élni. Ez van, lapozzunk.
A lényeg úgysem ez, hanem hogy mivel játszanak az istenségek, miközben az emberek halomra ölik egymást? Az Iliászt, ha elolvassuk, és hagyjuk leülepedni az Akhilleusz és Hektór lovai által felvert port, Ilion leomlott bástyáinak törmelékei, a tűzvész után siralmas látványt nyújtó romhalmaz fölött nem csonthalmokat még vérpatakot fogunk látni, hanem két gyönyörű szerelmi történetet, amit a legemberibb és legősibb díszletek közé rendezett a nagy rendező, ez a díszlet pedig a háború.
Ami megmarad, az viszont tiszta művészet, a múzsák ujjongnak és zokognak, zokogásuk belevegyül Akhilleusz siralmába, aki Patroklosz teste fölött görnyed, nem törődve háborúval, történelemmel, hősi halállal, csak sír, és sírásából megszületik a nyugati művészet. És persze a másik zseniális ajtótámasz, a Háború és béke sem a háborúról meg a békéről szól, legkevésbé sem. Hanem Andrej herceg égbenézéséről, Natasháról és a boldogság és boldogtalanság sokarcúságáról, Pierre útkereséséről, a sok-sok kérdésről, mielőtt belénk áll a vég. És ettől szép, hogy a válaszok sehol sincsenek, a kérdések pedig a puskazajban is feltehetőek, sőt, talán tovább visszhangoznak, mint békében.
A művészet nem halott, éppen most kap erőre. Csak figyeljünk.
______________
Szerző: Hámori Máté
