Az ember nagy, rideg, ködfoltos alpesi csúcsokat képzel, gleccserrel, vastag hóval. A kicsit tájékozottabbak az alpesit tátraival cserélik fel, de a lényeg ugyanaz: nagy, mifelénk sosem látható vadregényes hegységet, letűnt, dicső korok mesebeli táját látjuk ki a dalból. Ehhez képest a Žibrica domb, amely Alsócsitár falu határában ácsorog, mindössze 617 méteres kis kúpocska, egy szép, de semmi különös természetvédelmi övezet központja. Nem jelentékeny látvány, nem grandiózus, veszélyes sziklákkal, sasfészkekkel, ködbe burkolózó csúccsal extrázott hegy, hanem egy szürke kis domb.
És pont ez nyomja az ember lelkében az ekét még egy ujjnyival mélyebbre, mikor a fejében elindul a dallam. A dallam, amit (még) minden magyar ember el tud énekelni, és minden magyar szív összefacsarodik az első négy hang után. Olyan ez a Zibrice domb, hogy akárhol lehetne Magyarországon, ugyanaz az ismerős kicsiség, otthonos, szerény, szürkésbarna szépség, mintha Zalában, Nógrádban, vagy a Balaton-felvidéken járnánk. 110 éve itt gyűjtötte Kodály ezt a dallamot, az alsócsitáriak pedig büszkék őseik közösségi remekművére, emléktábla is van, ami persze anno politikai botránykővé vált – mint majdnem minden nemzetiségi ügy akkortájt (2010). A dolgok persze száz év alatt nagyot fordultak: 1910-ben, négy évvel Kodály gyűjtőútja előtt a falu 447 lakosából 432 volt magyar anyanyelvű, 2021-ben 1028 lakosból mindössze 146.
A dal Kodály főművének, a Székely fonónak egyik központi pillanata, a darab főtémáját járja ez is körbe, az összetartozást. Ami akkor mutatkozik mindennél élesebb és metszőbb evidenciaként, mikor ellehetetlenül – nem lehetek a tied. A legerősebb összetartozás, ami az elválás után érezhető csak át, és minél véglegesebb az elválás, annál erősebb ez a fájdalom. Ezt akarjuk érezni, ez bizonyítja, hogy élünk, hogy mi vagyunk, ez a fantomfájdalom az amputált testrészben. Az egymástól elválasztott házaspáréban (Elmegyek, elmegyek), az egymáshoz nem engedett szeretőkben (Görög Ilona balladája), a rossz feleség távolmaradásában, az Az hol én elmegyek bolyongó, egymást keresésében, de még a zárókórus orgiasztikus ünnepében is ott van a sansz, hogy nem jó vége lesz ennek (Én istenem, add megérnem/Kit szeretek, avval élnem/Ha azt meg nem adod nékem/Én Istenem, végy el engem)
Szóval mi ebben ismerünk magunkra. A be nem teljesedett ígéretben, az örökös vándorlásban, a haza nem találásban, az otthon és a szerető elvesztésében. Ezek a legerősebb érzeteink, ezekből táplálkozik a művészetünk, a sírva vigadásunk, mindaz a csodálatos, ember- és kisnépfeletti, túláradó csoda, amit a költészetünk, a zenénk, a tudományunk létrehozott. Mindig az volt a mondás, hogy ezt most már haladjuk meg (Megbűnhődte már e nép stb.), de végül mindig ez lett a mi kulcsunk magunkhoz, a világhoz, meg ahhoz a bizonyos helyünkhöz a világban, ami ugyebár egy minden bizonnyal örökös, gigászi kérdőjel. Sikeres, betagozódott, európai, udvariasan fejlődő, okosan pszichoanalizált felnőttek akartunk lenni, és maradtunk sértődött, érzelemvezérelt, lobbanékony és káprázatos gyerekek, akik századszorra is leégetik a szájukat a forró levessel, nem figyelve asztalszére rakják a teli poharat, első mozdulattal törik ripityára a karácsonyra kapott szuperhősös tányérkészletet (azt hittük, elég nagy már hozzá). És akkor mi legyen velünk? Adják fel a többiek? Á, ezeken nem lehet segíteni, ezekkel csak a baj van. Minél több a lehetőség, annál hátrébb kullognak, ha súgsz nekik, beárulnak, ha falazol, hátbaszúrnak, ha kezet nyújtasz, átnéznek rajtad, ha neveled őket, megszöknek.
Ez van. De mindig is ez volt, nonkomform a mi népünk. Nem tud beilleszkedni, ADHD, mondjuk. Magára húzza mindig a legrosszabb óvónénit/bácsit. Úgy kell neki, ő akarta, ő választotta magának. De hát ez a mi gyerekünk, nem? Sőt, ez a gyerek mi vagyunk, mi is vagyunk. Jó szóval oktasd, játszani is engedd.. És itt erről van szó. Mert a fájdalom, az a mi közösségi játékunk. Ezt a nyelvet értjük.
Szóval Alsócsitár, hó, szerelem, halál. És persze, az összetartozás, ami – minden más ünnephez hasonlóan – prostituálva, szétalázva, hazugsággá koptatva ücsörög a kocsmapultnál, kezében szobahőmérsékletű borsodi. Nem számít, a legügyesebbek mindig azt használták politikai céloknak alárendelt cédaként, ami minden magyarnál bekapcsol egy kis piros, villogó fényt a szív tiszta szobájában. Amit mindenki ért érez. Na de! Nem a jelszavakban, ideológiákban, pántlikázott műpátoszban értik érzik ám a zemberek ezt, kedves pecér urak. Hanem abban a négy hangban, amiből minden magyar tudja, hogy bizony Alsócsitárnak még hegye is van. És ez a szlovákiai 617 méter ebben a kis dalban, ez a mi legnagyobb csúcsunk. Magasabb a Kékesnél, Tátránál, Alpoknál, de még a Csomolungmánál is. Ezt pedig már senki nem veheti el tőlünk, akármi is lesz.
Székely fonó nyári előadásaim az Operában >>>
______________
Szerző: Hámori Máté
Fotó: Wikipedia
