Zenét sok mindenre használtak az emberek mindig is, a születéstől a halálig minden eseménynek megvolt a maga dallama. Van, aki csak a legfrissebb zenéket, van, aki csak gyerekkorának retro slágereit, és van, aki akár többszáz éves zenéket is szívesen hallgat. Ezeknek a régi műveknek a titka az idővel szembeni állóképesség: valamit tud egy Mozart dallam, amit a legtöbb friss sláger nem – emiatt a valami miatt tanulnak a klasszikus zenészek évtizedekig, hogy a legjobb, legidőtállóbb zenéket a hozzájuk méltó zenei és hangszeres tudással adhassák elő.
Abban nincs semmi meglepő, hogy az a nép, aminek egyébként csodálatos himnusza mégiscsak a balsors és a megbűnhődés témakörére építi fel a magyar identitást, kreál egy olyan szót, ami például a németben és angolban (és a legtöbb nyelvben) nem létezik. Ott Brahmsot, Bachot meg Sibeliust klasszikus zenének nevezik, ami alapvetően igazabb megközelítésnek tűnik, hiszen a klasszikus terminust tágabb értelemben azokra az alkotásokra, aranyköpésekre vagy mondjuk receptekre alkalmazzuk, amik kiállták az idő próbáját.
A lényeg pedig épp ez: mi „komolyzenészek” nem azért tanultunk húsz évig egy hangszeren, gyakorolunk hatéves korunk óta naponta, böngésztünk nyarakon át zeneszerzőéletrajzokat és Kodály bicíniumokat focizás helyett, mert beesett mellkasú, alapvetően depressziós, élet- és társasággyűlölő nerd-ök vagyunk, akik a művészet komolyságát hirdetve duzzognak egy életen át a tömegek sekélyes ízlése fölött. Nem! Azért csináltuk és csináljuk mindezt, mert felfedeztük, hogy a legjobb zenék azok, amik kiállták az idő próbáját, túlélték a 15 másodperces hírnév rövid, ám önemésztő lángolását, mi pedig szeretnénk, ha hőn szeretett embertársaink nemcsak fast food-ot, hanem olykor Michelin csillagos táplálékot is magukhoz vennének. A klasszikus zene tehát nem műfaji, hanem minőségi meghatározás. Kiesett belőle sok milliónyi kérészéletű „komolyzenemű”, viszont beletartozik néhány Beatles szám, Frank Zappa, Chick Corea némely koncertje, és a sor hosszan folytatható.
Én legalábbis így értelmezem, és mi a Danubia Zenekarnál épp ezért nem vagyunk válogatósak – ami az ún. műfaji kiruccanásokat illeti. Van Quimby, LGT, igényes techo, népzene és cigányzene, operett és rock and roll, és persze a krém: Mozart, Csajkovszkij, Dohnányi és sorolhatnánk. De a krém a kávé nélkül… hát csak próbáljuk elképzelni.
A Danubia a zene teljességét vallja: az élet minden szakaszához, alkalmához kínálunk dallamokat, amik közt a friss slágerek, az elektromos zene, a kortárs opera és a filmzene is egyformán helyet kaphat, mert úgy hisszük, így lehet a zene valóban mindenkié, hisz amilyen sokfélék vagyunk, olyan sokfélék a zenéink is. Amiből nem engedünk, az a kiválasztás és az előadás minősége, hiszen az életünket csak az igazán jó zenék tudják jobbá tenni. Mozart a saját korában nem komoly vagy könnyűzenét írt – az akkori embereknek írt muzsikát a legkülönfélébb alkalmakra, az utcán fütyülhető slágertől a titkos társaság összejövetelein eljátszott gyászzenéig. Ő nem értené, mi az a komolyzene.
Komolyzene tehát nincs, csak a Zene van.
Kapcsolódó koncertek a 2023/23-es évadban >>>
______________
Szerző: Hámori Máté
