Hülye szó, hogy „legmagyarabb”, mégis valahogy ez jut eszembe Bartók Concertójáról. Pedig Magyarországtól 7000 km-re, önkéntes száműzetésében írta, pedig nincs benne egy népdalidézet sem, pedig angolul van a címe, amely egy nyugat-európai barokk formára utal, pedig zenéje teljesen univerzális, és ha úgy tetszik: nemzetközi.
Mégis. Nem honvágy, nem keserűség és nem fájdalom szól ebből a zenéből nekem. Amit kirajzolnak a hangok, az egy tökéletes, soha nem létezett, de Bartókban mégis belső valósággá ért Magyarország képe. Az ő, személyes hazájáé.
Az Elégiában (III. tétel) megszólaló tücskök és békák lehet, hogy az amerikai Saranac Lake-nél tanyáztak, ahol Bartók a művet komponálta, de a tételben felhangzó székely sirató dallam mégis félreérthetetlenül helyezi el ezt a varázslatos éjszakát az óceán innenső oldalán. A IV. tétel Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország idézete szerintem nem főszereplő, csupán díszletelem, mégis belevési a Kárpát-medencei vízjelet a világfelfordulástól nyüzsgő tételbe. Ahogy a második tétel játszadozó párjainak hangsúlyai is félreismerhetetlenül a magyar népi tánczene súlyviszonyait visszhangozzák – akármerre nézünk, magyarul beszél ez a világpolgár szimfónia.
És mosolyra késztet a tudat, hogy ezt a magyar nyelvet a világon mindenhol megértik. Adynak, József Attilának, Kosztolányinak nem adatott meg a kettő együtt: a szép magyar szó és a nagyvilág, mely megérti azt. Bartóknak igen – ám az ő személyes tragédiája, hogy csupán a halála után. Ma viszont már a Concerto kétségkívül a legtöbbet játszott és felvett magyar zenemű a világon, amely minden erőltetett magyarkodásnál és „hungarikumnál” ékesebben szól egy nagy emberről és rólunk: a nyelvünkről, a hazánkról. Hallgassuk meg, hallgassunk el és tanuljunk. Mert van kitől és van mit.
______________
Szerző: Hámori Máté
