klasszikus zene - Hámori Máté

Komolyzene nincs, csak Zene van

2023.08.15.

klasszikus zene, komolyzene, nincs olyan hogy komolyzene

Zenét sok mindenre használtak az emberek mindig is, a születéstől a halálig minden eseménynek megvolt a maga dallama. Van, aki csak a legfrissebb zenéket, van, aki csak gyerekkorának retro slágereit, és van, aki akár többszáz éves zenéket is szívesen hallgat. Ezeknek a régi műveknek a titka az idővel szembeni állóképesség: valamit tud egy Mozart dallam, amit a legtöbb friss sláger nem – emiatt a valami miatt tanulnak a klasszikus zenészek évtizedekig, hogy a legjobb, legidőtállóbb zenéket a hozzájuk méltó zenei és hangszeres tudással adhassák elő.

Abban nincs semmi meglepő, hogy az a nép, aminek egyébként csodálatos himnusza mégiscsak a balsors és a megbűnhődés témakörére építi fel a magyar identitást, kreál egy olyan szót, ami például a németben és angolban (és a legtöbb nyelvben) nem létezik. Ott Brahmsot, Bachot meg Sibeliust klasszikus zenének nevezik, ami alapvetően igazabb megközelítésnek tűnik, hiszen a klasszikus terminust tágabb értelemben azokra az alkotásokra, aranyköpésekre vagy mondjuk receptekre alkalmazzuk, amik kiállták az idő próbáját.

A lényeg pedig épp ez: mi „komolyzenészek” nem azért tanultunk húsz évig egy hangszeren, gyakorolunk hatéves korunk óta naponta, böngésztünk nyarakon át zeneszerzőéletrajzokat és Kodály bicíniumokat focizás helyett, mert beesett mellkasú, alapvetően depressziós, élet- és társasággyűlölő nerd-ök vagyunk, akik a művészet komolyságát hirdetve duzzognak egy életen át a tömegek sekélyes ízlése fölött. Nem! Azért csináltuk és csináljuk mindezt, mert felfedeztük, hogy a legjobb zenék azok, amik kiállták az idő próbáját, túlélték a 15 másodperces hírnév rövid, ám önemésztő lángolását, mi pedig szeretnénk, ha hőn szeretett embertársaink nemcsak fast food-ot, hanem olykor Michelin csillagos táplálékot is magukhoz vennének. A klasszikus zene tehát nem műfaji, hanem minőségi meghatározás. Kiesett belőle sok milliónyi kérészéletű „komolyzenemű”, viszont beletartozik néhány Beatles szám, Frank Zappa, Chick Corea némely koncertje, és a sor hosszan folytatható.

Én legalábbis így értelmezem, és mi a Danubia Zenekarnál épp ezért nem vagyunk válogatósak – ami az ún. műfaji kiruccanásokat illeti. Van Quimby, LGT, igényes techo, népzene és cigányzene, operett és rock and roll, és persze a krém: Mozart, Csajkovszkij, Dohnányi és sorolhatnánk. De a krém a kávé nélkül… hát csak próbáljuk elképzelni.

A Danubia a zene teljességét vallja: az élet minden szakaszához, alkalmához kínálunk dallamokat, amik közt a friss slágerek, az elektromos zene, a kortárs opera és a filmzene is egyformán helyet kaphat, mert úgy hisszük, így lehet a zene valóban mindenkié, hisz amilyen sokfélék vagyunk, olyan sokfélék a zenéink is. Amiből nem engedünk, az a kiválasztás és az előadás minősége, hiszen az életünket csak az igazán jó zenék tudják jobbá tenni. Mozart a saját korában nem komoly vagy könnyűzenét írt – az akkori embereknek írt muzsikát a legkülönfélébb alkalmakra, az utcán fütyülhető slágertől a titkos társaság összejövetelein eljátszott gyászzenéig. Ő nem értené, mi az a komolyzene.

Komolyzene tehát nincs, csak a Zene van.

Kapcsolódó koncertek a 2023/23-es évadban >>>

______________

Szerző: Hámori Máté

Csoda hétköznap

2023.04.06.

húsvét, klasszikus zene, Passió, zeneszerzés, Zombola Péter

Nem tudom, hogy léteznek-e jelentős események. Talán azt mondanám, hogy nem, hiszen az égvilágon minden, ami történik, csak ismétlés, kiszámítható és kalkulálható hétköznapi esemény a születéstől a halálig. A hétköznapi események sorában nekem azért mindig kiemelkednek azok a pillanatok, amikor egy új műalkotás születik, és ez alatt azt értem, amit a szó igazából jelent: valódi művészetet.

A Passió, amit Péter írt, valódi. És zene, abban az értelemben, ami miatt én is zenével szeretnék foglalkozni életem hátralevő részében, és ennél a pontnál sajnos cserbenhagynak a szavak, ezt a bizonyos „abban az értelemben-t” megfogalmazni nem tudom, talán nem is lehet.

Az a jó ebben a műben, hogy a szerző semmi mással nem foglalkozik, mint tisztán a zenével, és zenévé tudja oldani saját belső világát, látszólag játszi könnyedséggel. És milyen jó, hogy így kiderül: vannak még emberek, akik rendelkeznek ezzel a szintű belső élettel, ami egy hetven perces művet végig képes feszíteni és fűteni.

Merthogy a mű Zombola Péterről szól, nem Jézus Krisztusról, de ez a kijelentés így 2015-ben talán nem sokkol senkit, aki művészettel foglalkozik. Ez így van jól, a régi történetek akkor nyernek értelmet, ha mi magunk válunk főszereplőkké. Talán nem véletlen, hogy a passiójáték keretében századokon át évről évre más szereplők vették fel a keresztet és cipelték a falu kálváriadombjára, hogy ennek az azonosulásnak az egészen extrém, mondjuk Fülöp-szigeteki példáit ne is említsük.

És a történet szavai úgy jelennek meg, mint halott betűk, amiket egy poros bibliából, ujját a sorokon vezetve a Könyvet fellelő tudós fogai közt félhangosan eldarál – igen, ez az a szöveg, ez a történet szóról szóra, emlékszem rá. A valódi történést azonban – ahogy a nagy elődök műveiben is – itt sem a történet rejti. Szép, hogy a zene ott kezd el beszélni, ahol a szavak elhallgatnak: a kórustételek közé beékelt közjátékokban és a művet keretező elő- és utózenében.

Ezek a tételek adják a mű érverését, az ő feszültségük tartja egyben ezt a jelentős épületet, amelyben a kórus által elhadart bibliai sorok csupán kommentárként bolyonganak a roppant kupolák alatt. Olyan ez, mint a Kékszakállú vára: sötét, fájdalommal és vérrel teli, mégsem hideg. Ezt a várat mélységes szeretet fűti, és ez a szeretet még az egyébként könyörtelen és tárgyilagos kórust is átformálja az utolsó előtti tétel könyörgésében, még akkor is, ha a kezdetben elsuttogott kérés később ordítva zokogó követeléssé nő: a szeretet ebben a műben átformálta a világot, átformálta az emberiséget.

Az univerzum semleges változatlansága, Kubrick monolitja ugyanúgy jelen van a szeretet utáni világban is, ahol az emberiség bábeli zajából újra meg újra kiszűrődik a visszatérő kérdések kánonja: miért? És a válasz egy régi templomi ének, amit gyerekkoromban annyit hallottam az öregasszonyok kórusától, amely ütemekkel lemaradva kísérte az örökké hamis orgonát: Édes Jézus, neked élek, Édes Jézus, neked halok…

Azért jó tudni, hogy a művészet még nem ért véget. Lesz miért felkelni holnap is.

______________

Szerző: Hámori Máté

Kalos – Szépség a világban

2023.03.11.

klasszikus zene, szépség

A történet szerint, amikor egy ifjú feltaláló megmutatta Leonardónak legújabb repülő masinája tervrajzát, a mester csak egy pillantást vetett rá, majd kijelentette, hogy a szerkezet sosem fog repülni. És ezt honnan tudja ilyen biztosan? – hebegte a leforrázott kolléga. Mert nem szép – hangzott a válasz.

A történet, azon túl, hogy szép (!), mélyebb értelmet is rejt magában. Ha úgy tetszik, titkos tudást, ami a tudomány korában élő ember félreértése nyomán szinte teljesen kiveszett a mi, tudomány utáni korunkra. A hópehelyben, a születésben, az emlékezésben, vagy az óra ketyegésében megbúvó szépség nem csupán bokréta a valóság kalapján: ő maga a valóság legmélyebb és igazi értelme – legalábbis a mi számunkra.

Mert mi az, ami megkülönböztet minket az őseinktől, mit adott nekünk, embereknek az evolúció, ami kiemel minket az állatiból? Talán az empátia, a bölcsesség, a tervezés képessége? Ezt sajnos gyorsan megcáfolja egy pillantás egy tetszőleges újság címlapjára. Az ajándék, amit az ember elsőként kapott a teremtésben, a legnagyobb felfedezés, amit az elmúlt kétmillió évben tettünk: a szépség. Ez a felfedezés nyitott kaput a túlvilág felismeréséhez, ez sarkallt minket a földi világ megismerésére, ez formálta törvényeink és államaink rendjét, ott őrködött legnagyobb vállalkozásaink felett a Kheopsz piramistól az Antarktisz felfedezéséig, ez tanított bennünket tisztelni és vágyakozni, ez tett minket emberré.

A szépség az a daimón, ami átlelkesíti szemünkben az egész világot, értelmet ad a babgulyásnak és az éjjeli beszélgetéseknek, a tudománynak és a néni szomorúságának a villamoson. Becsüljük meg nagyon ezt a kincset, mert általa tudtuk megszeretni magunkat és az egész mindenséget. Ne csökkenjen bennetek a szeretet! Ne halványuljon a szépség! Őrizzétek a lángot.

______________

Szerző: Hámori Máté

Óda

2023.02.13.

katarzis, klasszikus zene, művészet

Itt ülök. Mindenkivel megesett már, és meg fog esni, amíg ember él a Földön. Helyesebben: addig él „ember” a Földön, amíg ez megesik vele. Megesik vele, és belehal, mert bele kell halnia. Így van ez a dolog definiálva, a franciák petit mort-ját csak zárójelesen említve.

Kedves embertársaim: nem tudok szebbet, többet kívánni nektek, mint hogy éljétek meg ezt a kis és nagy halált. Mindegy, hogy egyszer vagy százszor, csak gyúljon az a fény, csak induljon az a féltő remegés a gyomrotok felől, csak sírjatok és nevessetek, csalódjatok, és haljatok bele minden szerelembe, higgyétek, hogy lehet még „valami”, mielőtt a „semmi” mindent felemészt.

A művészet nagyon egyszerű dolog, innen indul és ide ér vissza: a petite mort-tól a grande mort-ig. Ott van a hangokban, halott fekete hangjegyekben, az érzés, ami egy embert széjjeltépett, mennybe repített és pokolba taszított. Az ember már nem él: azt mondom, Mahler, azt mondom, Bartók, de ezek csak nevek, betűk. Az ő kis halálaik túlélték azt a végsőt, azt a mindent befedőt, dies irae-t, dies illát. És most én, kései utód, régi nagy szerelmesek vihartépte, élő szíveit a két kezem közé fogva kiáltom a sötétség felé: Ó halál, hol a te fullánkod?

______________

Szerző: Hámori Máté

Hálaadás évkezdéskor - Hámor Máté blog cikk

Hálaadás évkezdetkor

2023.01.02.

2023, évindítás, évkezdet, hálaadás, klasszikus zene

„Fine, Laus Deo!” Haydn partitúráinak végén sokszor megtalálható ez a fohászkodás – „vége, dicsőség Istennek!”. Persze, ebben talán benne van a megkönnyebbülés sóhaja is (ld.: „Mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!” J.A.), de van, ami ennél sokkal fontosabb. Mégpedig – a hála.

Forradalmak és háborúk kergették egymást, az emberi szenvedés sokszor az elviselhetetlenségig fokozódott, és eközben Beethoven, Haydn, Bach és Bartók komponált. Amikor a puszta túlélés volt a cél, amikor éhínség és pestis tizedelte a világot, amikor egész országok és népek tűntek el évtizedek alatt – Omar Khajjam, Dante és Villon verseket írtak. Amikor a vallás nevében gyilkoltak, a föld lakosainak nagy része elképzelhetetlen nyomorban élt, amikor tíz gyermekből hét nem érte meg a felnőttkort – Giotto, Tiziano és Goya festettek.

És mi változott ma? Minden ugyanúgy van, ne áltassuk magunkat. Európa kiharcolta a jólétet és a hosszú életet lakosai számára, de soha ennyien nem szenvedtek még a bolygón, mint ma. Minden nap, amikor felkelek, átsuhan rajtam az érzés, ami talán átsuhant Haydn-ön, Liszten vagy Thomas Mann-on és hozzám hasonló „nemzsenik” tízezrein a történelem során – a hála.

A hála, hogy amit gyerekfejjel megálmodtam, az – szívós munka és kitartás árán ugyan – valóra vált: a művészet lett az életem. Óriásokkal kelek és fekszem, és csodálatos emberek vesznek körül, akik hangszereiken újra és újra életre keltik az óriásokat.

A hála azonban kötelez: a sok próba, gyakorlás és koncert azokért van, akik sokszor talán kevésbé hálásak az életükért. Akiknek a fény, ami minden gyermek szemében ott lobog, egy kicsit megkopott, vagy – látszólag – ki is hunyt. A zene remény és fény, és – ahogy Kodály apánk szépen megfogalmazta – mindenkié. A tiéd is, és az övék is.

______________

Szerző: Hámori Máté

Me-Mo-Ri-A! – Felkészül: a karmester! (3. rész)

2022.12.02.

Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, memória

Hogy miként is működik az agy és az emlékezés, az számomra egészen kicsi koromtól szinte mindig napirenden volt – von Haus aus –, mivel édesapámnak agykutatóként ez volt az egyik kedves témája. Persze általános receptet ő sem kínált a memorizálás problémájára, szemben azokkal a kóklerekkel, akik agykontrollos technikákkal ígérnek félelmetes sebességű magolási képességet.

Az igazság viszont ebben a dologban – legalábbis a hozzám hasonló, átlagos képességekkel rendelkező egyedek számára – roppant lelombozó. Az igazi, elmélyült tudás megszerzéséhez és memorizálásához sok (baromira sok) idő és energia kell. Amiről itt szó van, az a szaknyelvben hosszú távú memóriának nevezett valaminek a trenírozása, ami nagyon fáradságos, de végül kifizetődő hobbi.

Instabil tudás = stabil tudás

Az agyban – amennyire tudjuk, márpedig még mindig félelmetesen keveset tudunk erről a csodálatos szervről – nincsenek fiókok és fogasok, amikre stabilan ráaggathatnánk a megszerzett tudást. Az agy folyamatos mozgásban és változásban van (gondoljunk csak a villámként cikázó mini impulzusokra az idegsejtek között), és éppen ez a tulajdonsága teszi lehetővé az olykor elképesztő mértékű regenerációs képességét. Ezért minden megszerzett tudásunk bizonyos értelemben a levegőben lóg, másként fogalmazva mozgásban van, megint máshonnan nézve: akkor élő, ha mozgásban tartjuk. A tapasztalat és a tudomány is azt mondja, hogy minél több asszociáció kapcsolódik egy információhoz, az annál gyorsabban és biztosabban felidézhető. Ezért érdemes a memorizálást a lehető legszínesebb és legváltozatosabb ingerekkel és képekkel „felturbózni”.

Zene mint képzet és érzet

Vegyük például a korábban már használt Mozart-idézetet: Ehhez a dallamhoz számtalan képzet és érzet kapcsolódik. Például a g-moll hangnem színe az én fejemben fűzöld (a hangnemek „színéről” és formájáról egy későbbi bejegyzésben még visszatérek majd). Egy ennyire ismert műnél persze adott az ún. „dallamtapadás”, ami olykor a fejből kiverhetetlenségig fokozódik – de ez mindig csak egy rövid szakaszt érint. A dallamon túl számtalan részlete van a partitúrának, amik változtatnak a hangzásképen, ezeknek mind külön színe, jellege és funkciója van. Minél részletesebb a kottakép, annál könnyebb (paradoxnak tűnő módon) a memorizálás. Ennek oka éppen abban keresendő, hogy egy fordulathoz – akár hanghoz – több asszociációs segítség társul. Például jellegzetes érzet lehet egy halk szövetben hirtelen hangosan kiváló harmónia, vagy ha egy hanghoz, hangpárhoz minél több jelzés: dinamika, karakter, artikuláció kapcsolódik.

A memorizálás egyik fontos eszköze az összehasonlítás. Nagy szerencsénkre a nyugati zenét az elmúlt pár száz évben mindenestül áthatotta a formaközpontú gondolkodás, emiatt a repertoár nagy részében olyan szigorúan szerkesztett formájú darabokkal találkozunk, amik telis-tele vannak ismétlődésekkel, visszatérésekkel és elhatárolható témákkal.

Comparative studies

A szonátaformájú zenék esetében (jellemzően a szimfóniák első és utolsó tételéről beszélünk) nagyon hasznos módszer az expozíció és a kidolgozási rész összehasonlítása. A szerzők általában élnek azzal a módszerrel, hogy amikor visszahozzák a kezdeti témákat, vagy hangszereléssel, vagy pedig a téma lerövidítésével – esetleg megtoldásával – variálják az ismerős dallamokat. Az ilyesmi remek területe az analitikus memorizálásnak, hiszen a hasonló, de apróságokban mégis eltérő formarészeket egymáshoz viszonyítva könnyebb megtanulni. Itt is érvényesül a fent már kifejtett minél több asszociáció elve.

És még számtalan érzet segít minket: a kontrasztáló témák (férfi-női érzetek), esetleg a mű mögött húzódó kimondott vagy rejtett drámai tartalom (ld. Liszt vagy Berlioz műveit), a kottakép jellege, sőt, a kotta tördelése is befolyásoló tényező tud lenni. És az ember csak sétálgat órákat különböző kihalt budapesti utcákon, kezében a partitúra, fejében egy lassan formálódó hangkép. És elkezdi elölről, és újra és újra és újra, és… That’s the way it goes.

______________

Szerző: Hámori Máté

Felkészül: a karmester! (2. rész)

2022.11.09.

Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, Mozart

Az előző rész végére fogtuk a soron következő friss, ropogós partitúránkat, és ismerkedés jelleggel, jó alaposan átzongoráztuk. A hangszernek két okból van jelentősége a karmester számára: egyrészt az első olvasásra nehezen hallható állásokat segít kitisztázni, másrészt a zene közege mégiscsak a fizikális rezgés – és sokszor, ami nem „látszik” egyből a papíron, azt a megszólaltatás rögvest kidomborítja, például egy téma karakterét, vagy egy ellenszólam jelentőségét. Hasonló ez, mint a verseknél: időnként hangosan is el kell mondanunk egy-egy sort, hogy megértsük, vagy helyesebben megérezzük, miről is szól.

F.A.Q.

A zongorát lecsukva egy olyan ér a felkészülés, ami sokak (na jó, a legtöbb ember) számára misztikus és nehezen átélhető élmény. Ekkor jön az a rész, hogy a karmester órákig meredten bámulja a partitúrát. Ezzel kapcsolatban a leggyakoribb kérdés: „tényleg hallod azt, ami le van írva?!”

Nos, a zenészek egyik legfőbb fegyvere a belső hallás. Erről – bár kerestem – nem találtam túl sok szakirodalmat. Magyar nyelven Vitányi Iván A zene lélektana című műve foglalkozik legrészletesebben a kérdéssel, de tökéletesen ez sem fogalmazza meg, mi is ez tulajdonképpen. Saját tapasztalatomból kiindulva leginkább egy olyan szimulátorhoz hasonlítanám, ami az agyban elraktározott milliónyi hangzásminta keverésével előállít egy minden újraolvasáskor változó, kezdetben vázlatos, aztán egyre részletgazdagabb hangképet, amit aztán a muzsikus később megpróbál reprodukálni a hangszerén vagy a zenekaron.

A tanulás folyamata a karmester számára voltaképp pont ennek a belső hangfolyamnak a barázdálásából és csiszolgatásából áll, és éppen a szimulátor működéséből adódóan sosem ér véget. Megkockáztatom, hogy nincs olyan pont, amikor az ember megtanulta a darabot, és kész. Mindig egy bizonyos finomságig jutunk el ebben a belső hangképben, ami minden esetben tovább finomítható – persze az egyén képességeinek határain belül.

Mondjuk például, hogy az ifjú karmester először nyitja ki Mozart „Nagy” g-moll szimfóniájának partitúráját:

Először általában a dallammal kezd ismerkedni, és belülről azt hallja meg – egyelőre bizonytalan tempóban, dinamika és hangszín nélkül.

Aztán felfedezi a basszusokat is, amiket gondolatban hozzápasszint a dallamhoz.

Ezek után villámcsapásként éri, hogy a brácsa milyen „ördögi” nehézségű játszanivalót kapott már az első ütemekben.

Összerakja mindezt a tudást, és most már hall egy három rétegű szövetet – tempó, szín, dinamika és arányok nélkül.

A jó öreg zeneiskolai mantrákat elfeledve általában csak ekkor döbben rá a mohó ifjonc, hogy a műnek tempójelzése és dinamikája is van.

Ekkor elkezdi keresgélni a helyes tempót, amiben az első hegedű dallamának mozgása, a brácsaszólam lejátszhatósága és Mozart tempójelzése egyaránt fontos tényező. A kezdő karmester itt még nem tudja, hogy az igazi, működőképes tempót csak akkor találhatja meg, ha az egész tételt magáévá tette a fenti módon és a különböző témák „tempóigényét” is figyelembe vette.

Ezek után kezdődik az igazi finomítósdi: az agy lassan elkezdi a dallamot és a kíséretet a rájuk jellemző hegedű és brácsa hangszínnel felékesíteni, a kíséret arányát kialakítani (30% basszus, 45% hegedű, 25% brácsa mondjuk), és elkezd lamentálni a frazírozáson: vajon a 3. vagy az 1. ütemben kezdődik a zenei mondat? (Ezen lehet sokszor a legtöbbet rágódni: erre a konkrét esetre például nincs egyértelmű válasz szerintem.)

Ez a fázis tart tulajdonképpen a legtovább, és minél remekebb a (remek)mű – annál tovább húzható. Ezért lehetséges ötszázadszorra is elvezényelni mondjuk a fenti szimfóniát, mert sosem ér véget a darab alakítása. Ssokszor egy másik tempó érdekesebbnek tűnik, egy ellenszólam jelentőséget nyer, egy karakter megváltozik: velünk együtt alakulnak a bennünk élő zeneművek is. Na, ezért lehet ezt a hivatást a temető kapujáig boldogan űzni, sosem lehet megunni.

(folyt. köv. …)

______________

Szerző: Hámori Máté

A bajnok

2022.10.21.

klasszikus zene, Liszt Ferenc, Liszt Ferenc születésnap

„A Zene holtan hevert a harcmezőn, és Strasbourg harangjai kondultak meg a temetésén.”

Letette az újságot, és egy percre befelé figyelt – nem érzett semmit. Nagyjából harmincöt éve, hogy saját bálványát otthagyta az árok szélén, és aranyozott hintó helyett gyalogosan ment tovább. Egy addig nem létező úton, amelyről harmincöt éve ordibálták a fülébe a kritikusok, szakmabéliek, zenei bizottságok nagyérdemű tagjai, hogy nem vezet sehová. Róla pedig – először suttogva, összekacsintva, később egyre bátrabban, az utcai tolvajbandák fenyegető hanglejtésével – alig leplezett örömmel terjesztették, hogy megőrült, elment az esze, hisz első volt a zongoristák között és utolsó lett a zeneszerzők sorában.

Nem látszott az arcán semmi változás, fáradt ráncai egy árnyalattal szürkébbek lettek talán és a háta görnyedtebb, hiszen minden percben magával cipelte halott gyermekei tetemét – a műveket, amikért született, amik formába öntötték azt, amit az ujjaival már nem tudott elmondani, és amiket kéjesen gyilkoltak halomra a jól megválogatott, mérgező szavak, és amiket szenvtelenül fojtott meg a mellőzés vákuma.

Nem látszott az arcán semmi változás: eszébe jutott Richard gúnyos félmondata az oratóriumról, Cosima sajnálkozó, idegen pillantása, aztán Carolyne, aki nem lehetett az övé teljesen. Nem tudott visszaemlékezni, mikor indult ez a küzdelem, amiben, úgy tűnt, a sors a vesztes szerepét szánta neki. „Eddig még mindig felálltam” – gondolta kajánul, majd merev lábait nehezen hajlítva letérdelt kopott imazsámolyához, hogy lelke zűrzavarát az égi harmónia oldja békévé, és hogy újra meglelje a tüzet, ami az új mű kohóját fűti majd.

Liszt abbé lehajtotta a fejét, és nem lepődött meg, amikor egy komor vércsepp csöppent hatalmas, összekulcsolt kezeire.

(Liszt Ferenc: 1811. október 22. –1886. július 31.)

______________

Szerző: Hámori Máté

Felkészül: a karmester! (1. rész)

2022.10.05.

Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, Nikisch Artúr

Sokszor – rengetegszer – kapom meg azt a kérdést (a legnépszerűbb után persze, miszerint: most tényleg, minek a karmester egyáltalán? – de erről majd később), hogy hogyan is készül fel a karmester egy koncertre? Megpróbáltam hát összeszedni, hogy is megy ez – általában.

Karmester a Lenini úton

Az egyetlen „bölcsesség”, amelyet idézni tudok a véreskezű Vlagyimir Iljicstől – csak az elsős bizimen volt kalászos címer, hál’ istennek – egyben a karmester legfontosabb útipakkja is egész életére: Tanulni, tanulni, tanulni.

Nikisch – a tévedhetetlen tirannoszok őse

Persze nem tudom megírni, hogy hogyan tanul A Karmester, hiszen itt is számtalan szekta létezik. Most nem beszélnék azokról a megátalkodott zsenikről, akik fotografikus memóriájuknak vagy tévedhetetlen diktafon-agyuknak köszönhetően szinte soha nem tanulnak. Ezek közé tartozott például a legendás Arthur Nikisch, minden modern „nagy karmester” dédapja, az isteni Furtwängler példaképe.

Nikisch állítólag olyan fotómemóriával rendelkezett, hogy gyakran ki sem nyitotta próba előtt a partitúrát, majd a zenekarral egyszer átjátszotta a darabot, becsukta a kottát – és tudta. Az egész művet, fejből. Na, az ilyeneket egy megvető kézmozdulattal ejthetjük is, hiszen ők „nem értik ezt a kínt”, már amit a folytonos gubbasztás jelent a partitúra fölött. (Sovány vigasz a szerény képességű nemzsenik számára, hogy ennek a Nikisch-i gyakorlatnak is megvan a maga árnyoldala. A történet szerint egyszer Max Reger úgy tréfálta meg a blattolásra készülő mestert, hogy új művéből először a kettősfúgát szerette volna hallani. Nikisch őrült ide-oda lapozgatását pár percig mosolyogva nézte, majd rezignáltan megjegyezte, hogy a műben egyáltalán nincs kettős fúga.)

Nikischeken és Kocsisokon túl sorakoznak a lassabban vagy gyorsabban, de gyötrődve tanuló karmesterek ezrei – köztük én is. Mint annyi mindent, ezt is mindenki másképp csinálja, elmondom, én hogyan szoktam megismerkedni a darabbal.

Előképpel vagy anélkül

Amikor egy új zenemű a karmester látóterébe kerül, két eset lehetséges: vagy van már hangzó élménye az adott darabról, vagy teljesen szűz területet készül meghódítani. Bizonyos értelemben én ezt az utóbbi esetet jobban szeretem, mert ugyan nem támaszkodhatok mankóként a korábbi emlékeimre, viszont ilyenkor a felfedezés izgalma teljesen friss szemmel és füllel párosul, ami hosszú távon nagyon fontos szempont tud lenni. Az első találkozás ugyanis döntő fontosságú. Meggyőződésem, hogy itt is, akár a hangszeres gyakorlásnál, a tanulási/gyakorlási folyamat jelentős része nem más, mint az első átolvasás/eljátszás során rögzült hibák/félreolvasások kijavítgatása. Nem véletlenül írja Mozart egy levelében, hogy ő azt tartja felkészült muzsikusnak, aki az elé letett ismeretlen művet első olvasásra tempóban, hibátlanul és a megfelelő ízléssel eljátssza (erre ma azt mondanánk, hogy LOL, esetleg valami durvábbat), hiszen az agyunk félelmetes eszköz: már az első eljátszáskor tökéletesen rögzít minden apró részletet a mélyebb, tudatosan még nem előhívható memóriában. Persze nem ismerek olyan zenészt, aki Mozart elvárásainak meg tudna felelni, így marad nekünk földi halandóknak a sok-sok órás tanulás és gyakorlás. Pech.

Van kémia – nincs kémia

A magam részéről a darabokkal való ismerkedést legszívesebben egy jó alapos átzongorázással kezdem. Persze a Mozart-i „tempóban, hiba nélkül és ízléssel” helyett általában lajhár módon, ismételgetve, elemezgetve futok neki az első körnek. És rendszerint a melléktéma környékén már kiderül, hogy működik-e a darab és köztem a „kémia”, van-e szerelem első hallásra, vagy aprólékos, elhúzódó megszeretés vár ránk az együtt töltött órák során. Ha belobban a szenvedély fáklyája, az nagy öröm, mert – ahogy a valódi szerelemnél is – a nehéz, nemszeretem pillanatokon így szinte átsiklik az ember. Ami kicsit másképp van a „muszáj megszeretni” művek esetében.

Egy biztos: a karmesternek az egyik legfőbb feladata, hogy maximálisan felkészülve érkezzen meg az első próbára, hiszen általában ezen az első próbán, 10.00 és 10.10 között eldől, hogy milyen is lesz a koncert négy nappal később. Ehhez a felkészültséghez pedig még nagyon hosszú út vezet…

(folyt. köv. …)

______________

Szerző: Hámori Máté

Klasszikus zene gyerekeknek - Danubia Zenekar

Gyermekek vagyunk

2022.09.14.

ifjúsági koncertek, klasszikus zene, klasszikus zene fiataloknak, klasszikus zene gyerekeknek

Kell ez nekünk? Ez a sok komolyság, szigor, teljesítmény és siker? Persze, hogy kell. Sajnos. Mert felnőttünk, és ahogy a zöld hajtás is megkeményedik, ahogy nő, fakók és kérgesek lettünk mi is. Elvesztettük rugalmasságunkat, és azzal kérkedünk magunknak, hogy erősek és győzhetetlenek vagyunk. Pedig dehogy: az a szélvész, ami a zöld hajtást csak elhajlítja, a fa törzsét recsegve roppantja ketté. Elfásultunk, megtanultunk „egy ágyban hálni a közönnyel”.

„Minden gyermek művész. A gond az, hogyan maradjunk művészek, miután felnőttünk.” P. Picasso (Dave Weiss grafikája)

De mégis ott kell lennie egy kimondhatatlan reménynek, egy mindent felülmúló várakozásnak, egy olthatatlan izgalomnak: itt jön az élet, és ami velem lesz, az nem volt soha még! Így várjuk gyermekként a felnőttkort, és amit várunk, sohasem jön el igazán. Ez a csodavilág csak egy gyermek lelkében létezhet, rejtélyek és titkok övezte sűrű erdő mélyén egy pompázatos vár: az eljövendő élet.

Ezt a várat sohasem veszíthetjük el, óvnunk kell és becézve szeretnünk: ahogy a börtön mélyén ép eszét megőrizni vágyó rab kertet, tavat, napfényt és szerelmet hunyt szemmel álmodik, úgy kell nap mint nap erőltetve leszállnunk a gyerekkor mélyeibe, bejárni a titkok és rejtélyek erdejét, megcsodálni a képzelet palotáját, hinni az életben, melyet az örök holnap rejt.

Nos, azt hiszem, pont ezért van a művészet. Hogy visszavezessen a forráshoz, hogy csodálatos erejétől újra zöld hajtássá váljon a rideg, fás kéreg, hogy újra higgyünk a mesében, a varázslatban, az emberben, másfél órákra legalább… Hogy a szemünkbe visszatérjen a megkopott csillogás.

A Hámori Máté és a Danubia Zenekar ifjúsági koncertjei >>>

______________

Szerző: Hámori Máté

Cookie	Duration	Description
cookielawinfo-checkbox-analytics	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Analytics".
cookielawinfo-checkbox-functional	11 months	The cookie is set by GDPR cookie consent to record the user consent for the cookies in the category "Functional".
cookielawinfo-checkbox-necessary	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookies is used to store the user consent for the cookies in the category "Necessary".
cookielawinfo-checkbox-others	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Other.
cookielawinfo-checkbox-performance	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Performance".
viewed_cookie_policy	11 months	The cookie is set by the GDPR Cookie Consent plugin and is used to store whether or not user has consented to the use of cookies. It does not store any personal data.

klasszikus-zene

Komolyzene nincs, csak Zene van

Kapcsolódó koncertek a 2023/23-es évadban >>>

Csoda hétköznap

Kalos – Szépség a világban

Óda

Itt ülök. Mindenkivel megesett már, és meg fog esni, amíg ember él a Földön. Helyesebben: addig él „ember” a Földön, amíg ez megesik vele. Megesik vele, és belehal, mert bele kell halnia. Így van ez a dolog definiálva, a franciák petit mort-ját csak zárójelesen említve.

Hálaadás évkezdetkor

Me-Mo-Ri-A! – Felkészül: a karmester! (3. rész)

Felkészül: a karmester! (2. rész)

A bajnok

„A Zene holtan hevert a harcmezőn, és Strasbourg harangjai kondultak meg a temetésén.”

Felkészül: a karmester! (1. rész)

Sokszor – rengetegszer – kapom meg azt a kérdést (a legnépszerűbb után persze, miszerint: most tényleg, minek a karmester egyáltalán? – de erről majd később), hogy hogyan is készül fel a karmester egy koncertre? Megpróbáltam hát összeszedni, hogy is megy ez – általában.

Gyermekek vagyunk