Nem tudom, hogy léteznek-e jelentős események. Talán azt mondanám, hogy nem, hiszen az égvilágon minden, ami történik, csak ismétlés, kiszámítható és kalkulálható hétköznapi esemény a születéstől a halálig. A hétköznapi események sorában nekem azért mindig kiemelkednek azok a pillanatok, amikor egy új műalkotás születik, és ez alatt azt értem, amit a szó igazából jelent: valódi művészetet.
A Passió, amit Péter írt, valódi. És zene, abban az értelemben, ami miatt én is zenével szeretnék foglalkozni életem hátralevő részében, és ennél a pontnál sajnos cserbenhagynak a szavak, ezt a bizonyos „abban az értelemben-t” megfogalmazni nem tudom, talán nem is lehet.
Az a jó ebben a műben, hogy a szerző semmi mással nem foglalkozik, mint tisztán a zenével, és zenévé tudja oldani saját belső világát, látszólag játszi könnyedséggel. És milyen jó, hogy így kiderül: vannak még emberek, akik rendelkeznek ezzel a szintű belső élettel, ami egy hetven perces művet végig képes feszíteni és fűteni.
Merthogy a mű Zombola Péterről szól, nem Jézus Krisztusról, de ez a kijelentés így 2015-ben talán nem sokkol senkit, aki művészettel foglalkozik. Ez így van jól, a régi történetek akkor nyernek értelmet, ha mi magunk válunk főszereplőkké. Talán nem véletlen, hogy a passiójáték keretében századokon át évről évre más szereplők vették fel a keresztet és cipelték a falu kálváriadombjára, hogy ennek az azonosulásnak az egészen extrém, mondjuk Fülöp-szigeteki példáit ne is említsük.
És a történet szavai úgy jelennek meg, mint halott betűk, amiket egy poros bibliából, ujját a sorokon vezetve a Könyvet fellelő tudós fogai közt félhangosan eldarál – igen, ez az a szöveg, ez a történet szóról szóra, emlékszem rá. A valódi történést azonban – ahogy a nagy elődök műveiben is – itt sem a történet rejti. Szép, hogy a zene ott kezd el beszélni, ahol a szavak elhallgatnak: a kórustételek közé beékelt közjátékokban és a művet keretező elő- és utózenében.
Ezek a tételek adják a mű érverését, az ő feszültségük tartja egyben ezt a jelentős épületet, amelyben a kórus által elhadart bibliai sorok csupán kommentárként bolyonganak a roppant kupolák alatt. Olyan ez, mint a Kékszakállú vára: sötét, fájdalommal és vérrel teli, mégsem hideg. Ezt a várat mélységes szeretet fűti, és ez a szeretet még az egyébként könyörtelen és tárgyilagos kórust is átformálja az utolsó előtti tétel könyörgésében, még akkor is, ha a kezdetben elsuttogott kérés később ordítva zokogó követeléssé nő: a szeretet ebben a műben átformálta a világot, átformálta az emberiséget.
Az univerzum semleges változatlansága, Kubrick monolitja ugyanúgy jelen van a szeretet utáni világban is, ahol az emberiség bábeli zajából újra meg újra kiszűrődik a visszatérő kérdések kánonja: miért? És a válasz egy régi templomi ének, amit gyerekkoromban annyit hallottam az öregasszonyok kórusától, amely ütemekkel lemaradva kísérte az örökké hamis orgonát: Édes Jézus, neked élek, Édes Jézus, neked halok…
Azért jó tudni, hogy a művészet még nem ért véget. Lesz miért felkelni holnap is.
______________
Szerző: Hámori Máté
