Van egy szó, amitől rossz értelemben vett remegés, hátgerincen való hidegfutkosás, szolid hányinger vesz rajtam erőt, sajnos nem tehetek róla. A szó covid-gyorsasággal terjedt el a közbeszédben, és a konyhakész megoldásokat mindenféle zavaró gondolkodás meg ilyenek nélkül boldogan felmarkoló újságírók boldog/kifejezéstelen mosollyal dobálták tovább az éterbe, aminek köszönhetően ma már bevett kifejezés, amivel törvényeket meg komolynak szánt elemzéseket tarkítanak.
Pedig jaj. Jártunk már ott is sajnos, hogy a fogyasztás „kultúrája”, de most már ott vagyunk, hogy „kultúrafogyasztás”. Ami olyan baromság, mint pl. a szerelemtervezés, fájdalomkultúra, levesszeletelés, fogyasztózselé stb. A kultúrát – bármi is az, de mondjuk leginkább egy állapota a létezésnek, vagy inkább iránya – nem lehet fogyasztani. Ráadásul a fogyasztás ma már egyre inkább negatív konnotációjú szó, amihez a képzeletben azonnal az ürítés, az elfogyasztott anyagtól való megszabadulás képzete is társul (a hozzá tartozó bűzzel együtt).
Tehát alapvetően (f)elhasználó, lebontó típusú, hogy úgy mondjam szaprofita viselkedés a fogyasztás: elpusztult lények energiáját hasznosítja a túléléshez. Látszólag stimmel a dolog, ha mondjuk a koncertlátogatásra úgy tekintünk, mint elpusztult lények (zeneszerzők) szellemi termékének kikapcsolódás, vagy elmélyülés, vagy akármilyen célú újrahasznosítására. Csakhogy ez nem kultúra. A kultúra ugyanis nem lebont, hanem teremt. Nem halott, hanem élő, sőt, maga az élet közege bizonyos társadalmi megközelítésben. És nem fogyasztjuk, hanem osztjuk (Jereváni rádió ugyebár). Aki beül a koncertre, nem passzív fogyasztó (alias gomba), hanem az aktív alkotás, újrateremtés elengedhetetlen alkotóeleme. Részt vesz az újjászülető zene életre keltésében, osztozik az élményben a többiekkel, közösséget alkot abban a pillanatban, mikor együtt őrjöng/sír/némán hallgat/unatkozik/nevet több száz ember.
Nem is állhatna távolabb a fogyasztótól, a trash foodot kétségbeesett magányossággal belapátoló posztmodern emberi karikatúrától a kultúrát osztó, klasszikus, humanista értelemben vett emberi lény. Éppen ezért járnak koncertre, színházba, megkockázhtatom: templomba még mindig, sőt, talán egyre többen, mert igényünk van az osztozkodásra, a közösségi lét első számú építőkövére.
Mert fogyasztani rohadtul magányos dolog, és a magány az, amitől – az üresség mellett – legjobban rettegünk mi, emberek.
______________
Szerző: Hámori Máté