A bajnok
„A Zene holtan hevert a harcmezőn, és Strasbourg harangjai kondultak meg a temetésén.”
Letette az újságot, és egy percre befelé figyelt – nem érzett semmit. Nagyjából harmincöt éve, hogy saját bálványát otthagyta az árok szélén, és aranyozott hintó helyett gyalogosan ment tovább. Egy addig nem létező úton, amelyről harmincöt éve ordibálták a fülébe a kritikusok, szakmabéliek, zenei bizottságok nagyérdemű tagjai, hogy nem vezet sehová. Róla pedig – először suttogva, összekacsintva, később egyre bátrabban, az utcai tolvajbandák fenyegető hanglejtésével – alig leplezett örömmel terjesztették, hogy megőrült, elment az esze, hisz első volt a zongoristák között és utolsó lett a zeneszerzők sorában.
Nem látszott az arcán semmi változás, fáradt ráncai egy árnyalattal szürkébbek lettek talán és a háta görnyedtebb, hiszen minden percben magával cipelte halott gyermekei tetemét – a műveket, amikért született, amik formába öntötték azt, amit az ujjaival már nem tudott elmondani, és amiket kéjesen gyilkoltak halomra a jól megválogatott, mérgező szavak, és amiket szenvtelenül fojtott meg a mellőzés vákuma.
Nem látszott az arcán semmi változás: eszébe jutott Richard gúnyos félmondata az oratóriumról, Cosima sajnálkozó, idegen pillantása, aztán Carolyne, aki nem lehetett az övé teljesen. Nem tudott visszaemlékezni, mikor indult ez a küzdelem, amiben, úgy tűnt, a sors a vesztes szerepét szánta neki. „Eddig még mindig felálltam” – gondolta kajánul, majd merev lábait nehezen hajlítva letérdelt kopott imazsámolyához, hogy lelke zűrzavarát az égi harmónia oldja békévé, és hogy újra meglelje a tüzet, ami az új mű kohóját fűti majd.
Liszt abbé lehajtotta a fejét, és nem lepődött meg, amikor egy komor vércsepp csöppent hatalmas, összekulcsolt kezeire.
(Liszt Ferenc: 1811. október 22. –1886. július 31.)
______________
Szerző: Hámori Máté