Óda
Itt ülök. Mindenkivel megesett már, és meg fog esni, amíg ember él a Földön. Helyesebben: addig él „ember” a Földön, amíg ez megesik vele. Megesik vele, és belehal, mert bele kell halnia. Így van ez a dolog definiálva, a franciák petit mort-ját csak zárójelesen említve.
Kedves embertársaim: nem tudok szebbet, többet kívánni nektek, mint hogy éljétek meg ezt a kis és nagy halált. Mindegy, hogy egyszer vagy százszor, csak gyúljon az a fény, csak induljon az a féltő remegés a gyomrotok felől, csak sírjatok és nevessetek, csalódjatok, és haljatok bele minden szerelembe, higgyétek, hogy lehet még „valami”, mielőtt a „semmi” mindent felemészt.
A művészet nagyon egyszerű dolog, innen indul és ide ér vissza: a petite mort-tól a grande mort-ig. Ott van a hangokban, halott fekete hangjegyekben, az érzés, ami egy embert széjjeltépett, mennybe repített és pokolba taszított. Az ember már nem él: azt mondom, Mahler, azt mondom, Bartók, de ezek csak nevek, betűk. Az ő kis halálaik túlélték azt a végsőt, azt a mindent befedőt, dies irae-t, dies illát. És most én, kései utód, régi nagy szerelmesek vihartépte, élő szíveit a két kezem közé fogva kiáltom a sötétség felé: Ó halál, hol a te fullánkod?
______________
Szerző: Hámori Máté