szego-andras

Pont olyan melegbarna szeme volt, mint nekem (vagy kék? esetleg zöld? mindegy) amihez átható, kisfiús kivertkutya tekintet párosult, és ettől már szimpatikus volt, mikor először találkoztunk. Sokatmondón használta ezt a nézést, direkt hallgatott, amikor neki kellett volna kérdeznie, és ettől az ember zavarba jött, érezte, mennyit beszél feleslegesen, és a második találkozásra végre értelem is került a mondatokba.

Szeretett volna karmester lenni (meg filmsztár persze, bonviván, híres sportfenomén, bármi, ami fiatal és szép), és nem is tudta, milyen irigylésre méltó volt ez a nézéssel kényszerítő trükkje – ezt csak a legnagyobb karmesterek tudták (régen, ma senki). Hallod Szegő? (Vagy: hallja?)

Ez is egy játék volt köztünk, hivatalosan nem tegeződtünk össze sosem, ezért néha tegeztem, néha magáztam, és ő szerette az efféle hülye játékokat, partner volt, egy ember, aki érti, bármiről is legyen szó, vagy éppen ne legyen, azt is értette.

Nem találkoztunk sokszor, de viszonylag gyakran csörgött a telefon, furán hangzik, de törődött velem – sokkal jobban, mint én ővele. Fel is akartam hívni a napokban, hogy mi van, aztán persze nem tettem, sok volt a dolog. És ezt is mennyire tudta, hogy a legfontosabb megbeszélni este fél tízkor, hogy akkor most a Knappertsbusch vagy a Furtwangler a nagyobb karmester? Meg az operaénekesek, mindent tudott, jobban mint én. Ezekhez képest a „dolog”, na az nem fontos. Beszélgetni kell, egymással lenni kell, törődni, azt kell. Hát ezt tanította, mert tanított mindig.

Akkor is, amikor levitt bokszolni, és a lomha mackó olyan horgot szúrt be, hogy hat hétig nem tudtam a bal oldalamon aludni. Megmutatta, hogy a nagy művész úr itt gyatra kezdő, hogy az imádott boksz nem csihi-puhi, hanem tánc, agy és szív-torna, és afféle mérce is – szerintem megismerni cipelte le a terembe az interjúalanyokat, szavakkal még lehet hazudni, de a bokszban ez kizárt.

Átmehettem a vizsgán, utána jóba lettünk, legutóbb a negyvenedik születésnapomon találkoztunk februárban, ahová – jellemző módon – Sophie Marceau-val érkezett, őt adta meg partnerként, és így hát ő szerepelt az ültetőkártyán is. Itt aztán a tombolán szerencsésen megnyerte ritkán használt hajkefémet és a hozzá tartozó csodabalzsamot – akkor készült ez a kép.

Nehézsúlyú bajnok volt a pehelysúlyúak világában, egy eltűnő emberfajta egyik utolsó példánya. Nagyságát nem a tudása, nem az érdeklődése, és nem a sikerei adták, hanem a lényéből áradó végtelen szeretet és emberség. Hiányozni fog, kedves Szegő. Fogsz.

______________

Szerző: Hámori Máté