A Munkácsy Mihály és a Szondi utca sarkán kezdődött. Mielőtt ráléptem volna a zebrára, még nem, mire átértem a Szondi utcán az Epreskert sarkához, már ott volt. A csokoládé már csöpögni kezdett, a pisztácia még tartotta magát, az úton senki, a nap lángolt, mint a fáklya – írta volna távoli rokonom, Dide. És akkor megállt az idő, és kezemben az olvadozó fagylalttal megtalált a tökéletes pillanat, a létezés szavak nélküli boldogsága.
Vannak dolgok, amiket az ember nem szükségből csinál, hanem valami rejtett, belső késztetésnek engedelmeskedve. Beülni egy üres moziba egyedül, leugrani egy fagyiért, leszállni egy megállóval előbb és sétálni, rámosolyogni az öreg hölgyre a földalattin. És ilyen dolog a zenehallgatás is. Értelme nincs, hasznot nem hajt, „előrébb” a világ dolgait nem viszi. De ezt a pillanatot, ami a zebrán mellém kúszott és karon fogva vezetett még néhány percen át, ezt meg tudja őrizni. Olyan csoda ez, mint amit Louis Daguerre láthatott hosszú percek feszült várakozása után, amikor az üveglapon kirajzolódott a forgalmas párizsi utca pontos képe – és ottmaradt örökre. A költészet, a zene: olyan pillanatok időtlen fényképei, melyekre egész életünkben várunk, sokszor hiába.
A fagylalt elfogyott, a levelek majd lehullnak, a napok rövidülnek, az utcák benépesülnek. És a pillanat mégis velem marad. Hála néked, Johannes! Hála néked Dide!
Szeptemberi megállóm a zenei szépség és áhítat útján:
2022.09.21: Respighi / Britten / Beethoven – Zeneakadémia >>>
______________
Szerző: Hámori Máté