„Fine, Laus Deo!” Haydn partitúráinak végén sokszor megtalálható ez a fohászkodás – „vége, dicsőség Istennek!”. Persze, ebben talán benne van a megkönnyebbülés sóhaja is (ld.: „Mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!” J.A.), de van, ami ennél sokkal fontosabb. Mégpedig – a hála.
Forradalmak és háborúk kergették egymást, az emberi szenvedés sokszor az elviselhetetlenségig fokozódott, és eközben Beethoven, Haydn, Bach és Bartók komponált. Amikor a puszta túlélés volt a cél, amikor éhínség és pestis tizedelte a világot, amikor egész országok és népek tűntek el évtizedek alatt – Omar Khajjam, Dante és Villon verseket írtak. Amikor a vallás nevében gyilkoltak, a föld lakosainak nagy része elképzelhetetlen nyomorban élt, amikor tíz gyermekből hét nem érte meg a felnőttkort – Giotto, Tiziano és Goya festettek.
És mi változott ma? Minden ugyanúgy van, ne áltassuk magunkat. Európa kiharcolta a jólétet és a hosszú életet lakosai számára, de soha ennyien nem szenvedtek még a bolygón, mint ma. Minden nap, amikor felkelek, átsuhan rajtam az érzés, ami talán átsuhant Haydn-ön, Liszten vagy Thomas Mann-on és hozzám hasonló „nemzsenik” tízezrein a történelem során – a hála.
A hála, hogy amit gyerekfejjel megálmodtam, az – szívós munka és kitartás árán ugyan – valóra vált: a művészet lett az életem. Óriásokkal kelek és fekszem, és csodálatos emberek vesznek körül, akik hangszereiken újra és újra életre keltik az óriásokat.
A hála azonban kötelez: a sok próba, gyakorlás és koncert azokért van, akik sokszor talán kevésbé hálásak az életükért. Akiknek a fény, ami minden gyermek szemében ott lobog, egy kicsit megkopott, vagy – látszólag – ki is hunyt. A zene remény és fény, és – ahogy Kodály apánk szépen megfogalmazta – mindenkié. A tiéd is, és az övék is.
______________
Szerző: Hámori Máté