Egy népszerű, amolyan „végső érv” a karmesterekkel szemben, amit a zenekari zenészek előszeretettel dörgölnek az orrunk alá félig viccesen, félig komolyan: éspedig hogy nem szól a pálca.
Ez a „bonmot” úgy igaz, hogy nem igaz, és egyszerre átok és áldás a karmester számára. Az egyetlen zenész, aki nem ad ki semmilyen hangot (na jó, sokan persze azért elég intenzíven szuszognak, hörögnek, vagy egyenesen énekelnek dirigálás közben, de ez nem feltétlenül a művészi produkció része), mégis ő kapja a legtöbb ünneplést – vagy szidalmat – a koncert után.
Miért van ez? Mit is csinál a karmester a színpadon? És mit csinál a próbán? Miért sétálgat az utcán kezében a kottával? Mi történik, ha hibázik? Mi a hasonlóság a foci és a zenekari játék között? Tényleg olyan a karmester, mint a krumpli? Mennyit gyakorol egy tubás? (Tényleg, mennyit is?) Mit kezdjünk a kortárs zenével? Felrobbantani vagy felépíteni kell az operaházakat? Miért a zene a legtökéletesebb művészet?
Ezek a kérdések és még sok más, amikről ez a blog szólni fog. Nem biztos, hogy minden esetben egzakt válaszokat tudok adni, de ez nem is cél: szeretném, ha a mi, kicsit elvarázsolt világunk feltárulna azok számára is, akik „csupán” beülnek egy koncertre, és jól akarják érezni magukat, hiszen végül is értük van az egész – a koncertterem, a zenekar, a hangszer, a gyakorlás, a zeneszerző: a közönségért. Mi zenészek pedig – a karmester meg főképp – magamutogató fajták vagyunk, szeretnénk minél többet átadni abból a csodából, amivé az életünket a zene varázsolja.
Nos, ezért született meg ez a blog.
Persze lebeg még egy kérdés: érdemes-e egy zenésznek egyáltalán írással próbálkoznia? Igencsak kétesélyes vállalkozás, de a bizonytalanságot egy örök optimista tanítása el is oszlatja menten:
„Nincsen üszlet kockázás nélkül.”
(Fülig Jimmy)
______________
Szerző: Hámori Máté
