memoria

Hogy miként is működik az agy és az emlékezés, az számomra egészen kicsi koromtól szinte mindig napirenden volt – von Haus aus –, mivel édesapámnak agykutatóként ez volt az egyik kedves témája. Persze általános receptet ő sem kínált a memorizálás problémájára, szemben azokkal a kóklerekkel, akik agykontrollos technikákkal ígérnek félelmetes sebességű magolási képességet.

Az igazság viszont ebben a dologban – legalábbis a hozzám hasonló, átlagos képességekkel rendelkező egyedek számára – roppant lelombozó. Az igazi, elmélyült tudás megszerzéséhez és memorizálásához sok (baromira sok) idő és energia kell. Amiről itt szó van, az a szaknyelvben hosszú távú memóriának nevezett valaminek a trenírozása, ami nagyon fáradságos, de végül kifizetődő hobbi.

Instabil tudás = stabil tudás

Az agyban – amennyire tudjuk, márpedig még mindig félelmetesen keveset tudunk erről a csodálatos szervről – nincsenek fiókok és fogasok, amikre stabilan ráaggathatnánk a megszerzett tudást. Az agy folyamatos mozgásban és változásban van (gondoljunk csak a villámként cikázó mini impulzusokra az idegsejtek között), és éppen ez a tulajdonsága teszi lehetővé az olykor elképesztő mértékű regenerációs képességét. Ezért minden megszerzett tudásunk bizonyos értelemben a levegőben lóg, másként fogalmazva mozgásban van, megint máshonnan nézve: akkor élő, ha mozgásban tartjuk. A tapasztalat és a tudomány is azt mondja, hogy minél több asszociáció kapcsolódik egy információhoz, az annál gyorsabban és biztosabban felidézhető. Ezért érdemes a memorizálást a lehető legszínesebb és legváltozatosabb ingerekkel és képekkel „felturbózni”.

Zene mint képzet és érzet

Vegyük például a korábban már használt Mozart-idézetet: Ehhez a dallamhoz számtalan képzet és érzet kapcsolódik. Például a g-moll hangnem színe az én fejemben fűzöld (a hangnemek „színéről” és formájáról egy későbbi bejegyzésben még visszatérek majd). Egy ennyire ismert műnél persze adott az ún. „dallamtapadás”, ami olykor a fejből kiverhetetlenségig fokozódik – de ez mindig csak egy rövid szakaszt érint. A dallamon túl számtalan részlete van a partitúrának, amik változtatnak a hangzásképen, ezeknek mind külön színe, jellege és funkciója van. Minél részletesebb a kottakép, annál könnyebb (paradoxnak tűnő módon) a memorizálás. Ennek oka éppen abban keresendő, hogy egy fordulathoz – akár hanghoz – több asszociációs segítség társul. Például jellegzetes érzet lehet egy halk szövetben hirtelen hangosan kiváló harmónia, vagy ha egy hanghoz, hangpárhoz minél több jelzés: dinamika, karakter, artikuláció kapcsolódik.

A memorizálás egyik fontos eszköze az összehasonlítás. Nagy szerencsénkre a nyugati zenét az elmúlt pár száz évben mindenestül áthatotta a formaközpontú gondolkodás, emiatt a repertoár nagy részében olyan szigorúan szerkesztett formájú darabokkal találkozunk, amik telis-tele vannak ismétlődésekkel, visszatérésekkel és elhatárolható témákkal.

Comparative studies

A szonátaformájú zenék esetében (jellemzően a szimfóniák első és utolsó tételéről beszélünk) nagyon hasznos módszer az expozíció és a kidolgozási rész összehasonlítása. A szerzők általában élnek azzal a módszerrel, hogy amikor visszahozzák a kezdeti témákat, vagy hangszereléssel, vagy pedig a téma lerövidítésével – esetleg megtoldásával – variálják az ismerős dallamokat. Az ilyesmi remek területe az analitikus memorizálásnak, hiszen a hasonló, de apróságokban mégis eltérő formarészeket egymáshoz viszonyítva könnyebb megtanulni. Itt is érvényesül a fent már kifejtett minél több asszociáció elve.

És még számtalan érzet segít minket: a kontrasztáló témák (férfi-női érzetek), esetleg a mű mögött húzódó kimondott vagy rejtett drámai tartalom (ld. Liszt vagy Berlioz műveit), a kottakép jellege, sőt, a kotta tördelése is befolyásoló tényező tud lenni. És az ember csak sétálgat órákat különböző kihalt budapesti utcákon, kezében a partitúra, fejében egy lassan formálódó hangkép. És elkezdi elölről, és újra és újra és újra, és… That’s the way it goes.

______________

Szerző: Hámori Máté