Mozart és a time management
Mintha nem volna holnap – mintha mindig lenne holnap. Te hogyan élsz? Őseink gondolkodását nyilvánvalóan meghatározta a fenti paradigmaválasztás gyakorlatilag folyamatos kényszere, erre épül az evilági-túlvilági élet dinamikus feszültsége, ami a keresztény kultúra legfőbb alapja. Ha így élsz ma, akkor lesz örök holnap, ha viszont úgy, ne is vegyél tartós tejet (ami nem is létezett, persze).
Kereszténység balra (vagy inkább jobbra) el, maradt a kettes számú paradigma. Kényelmesen éljük túl a mai napot, várjuk, amíg történik valami, minden kellemes, egyetlen félelmünk, hogy túlélő üzemmódunk kényelme akár csekély mértékben is csorbát szenvedhet valami váratlan, kellemetlen esemény miatt (betegség, háború, a szomszéd hétvégén fúrja a falat).
Sokat (?) dolgozunk (?), de jól (?) is élünk, nem is kell ide más, csak azért több pénz az jó lenne. Oszt jó napot. Az ódivatú kérdést, hogy mégis mi a bánatos francra jó ez az egész, már csak legfeljebb kamaszok, vagy komolytalan, naiv álmodozók teszik fel, de egyáltalán nem képezi ún. társadalmi vita, vagy közös gondolkodás tárgyát (mert mi képezi?, vessük is közbe rögtön). Nem gondolnám, hogy régebbi, szebb korokban a parasztok a kapára dőlve, meg-meg állva kis csoprtokban vakarták a fejüket az élet lehetséges értelme fölött, de az tény, hogy a közös (anyagi) erőfeszítések – egyházba, művészetbe, akár politikai gondolatba és tettbe (háború) – fektetett erőforrások döntő többsége valamiképp a fenti kérdéssel kapcsolatba hozható volt, ellenben a mi fényes korunkkal, amikor az ilyen kapcsolatnak még a látszata is kerülendő. Michelangelo idején sem voltak szendébbek az oligarchák, sem barázdáltabbak a pénzváltók, de a társadalom közös megnyilvánulásai – és ide sorolom Michelangelo-t is, aki nyilván nem II. Gyula személyes terméke volt, hanem kora társadalmi elvárásainak kiemelkedő produktuma – mégiscsak Sixtus-kápolnákat, Mona Lisa-kat és Gesualdo motettákat termettek, ráadásul tömegesen. Ilyen korszak lehetett a XVIII. század végétől kezdődő száz év is, Mozart, Goethe, Petőfi és Turner százada. Olvasgatom Mozart leveleit utolsó hónapjaiból, és elfog a rettenetes, nyomasztó szégyen, és eszembe ötlik másik szégyenkező rokonom sora is: „hát te mit kerestél ezen a földön…”
Nem tudjuk elképzelni, felfogni, megérteni azt a frekvenciát, amivel egy Mozart (vagy Liszt, vagy Petőfi, vagy akár egy Salieri) abban a folytonos halálba ültetett korban élt (Mozart hat megszületett gyerekéből kettő érte meg a felnőtt kort), magát az élni igét sem úgy értjük már, ahogy ők érthették. Címünk hőse felkelt legkésőbb 5-kor, sorba látogatta a barátait, megírta a nap első leveleit (amit délután esetleg újabbak követtek), közben szabadkőműves előadásokat hallgatott és összejövetelekre járt, fiának intézett iskolát, minden este operában volt, beadványokat fogalmazott állásért kuncsorogva, szólamokat másoltatott, Schikanederrel kávézott, eközben biliárdozott, anyagi ügyeket intézett, folyamatos betegségeket és fizikai rosszulléteket, elégtelen fűtést, rossz minőségű ivóvizet, rettenetes és veszélyes gyógyszereket élt túl. És komponált több mint hatszáz, szinte kivétel nélkül tökéletes művet. Mindezt harmincöt év alatt (pardon, csak harminc, ugye az első ötben még neki se ment.) A különbség egy Salierinél csak a művek minőségében lesz fellelhető, a többi kb. ugyanez.
Itt nem csak a szorgalomról van szó, hanem a szorgalom okáról. A dilemma úgy is felvethető, ahogy J. A. megfogalmazta: Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.
De ez már a mi korunk: itt a kiterítést nem követi semmi, a dilemma a szívhang megszakadásáig szól. És talán itt van a lényeg: Mozart nem volt cinikus, csapongó korhely zseni, aki a kor szokásainak megfelelő, felszínes vallásossággal oldotta meg az elé kerülő feladatokat, akinek látóterét kizárólag az evés-ivás-baszás-röhögés töltötte volna ki.
Úgy ugyanis ezt nem lehetett volna. A Varázsfuvola nem egy hülye mese szabadkőműves hablattyal meg misztikus blablával leöntve, amit ma komoly ember (értsd a varázstalanított világ nyomorult véglénye) nem bír csak nevetgélve értelmezni (Mozart halálra sértődött az opera egyik korabeli nézőjén, aki folytonos, értetlen nevetgéléssel jutalmazta főművét). A Varázsfuvola az életről szól, arról a próbafolyamról, siralomvölgyről, pokoljárásról, testi és lelki szenvedésről, ami a holnapba, ha tetszik a megváltásba visz. Teszi mindezt szeretettel, ami annyira fontos kelléke Mozart zenéjének, és megértéssel, azzal a szerető öleléssel a teljes emberiség felé, amely gesztust majd – jóval kétségbeesettebben – Beethoven Örömódájában halljuk meg újra.
Nem egy infantilis, hedonista, öntudatlan angyal, akinek tollba mondták a számára sem elérhető magasságú műveket – ahogyan azt a szerencsétlen huszadik század magyarázni akarta. Nem Papageno, hanem egy harmincöt éves Sarastro, kiérlelt bölcsességgel, megszerzett és megszenvedett tudással és műveltséggel (!), a személyiségfejlődés kivételesen magas fokán álló, valódi self made man – ez volt Mozart, ahogy nekem tűnik. Nem egy véletlen pottyantotta ide a Figaro-t meg a Jupiter szimfóniát, hanem egy olyan ember, mint mi, „a mi szívünkhöz közel álló”. Olyan, aki tudta, mi vár rá, valódi, mély szerelemmel szerette a társát, a hivatását a lehető legkomolyabban véve tette, amit kell, hogy legyen holnap. Ez a Varázsfuvola „titka” is: nincs instant holnap, az élet egy pillanatnyi átmenet, az ébredés és a végső ájulás közt csak pillanatokat kapunk, és a pillanatainkban éheznünk, hallgatnunk, tűzön-vízen átjutnunk kell. A lépteinket így más nem vezetheti, mint a teljes, és ésszel is kiérlelt hit, amely a naptári holnap halála után megszülető örök holnapba vezet, az egyesülésbe, a szerelembe, az éjszaka és a nappal világán túli, ismeretlen birodalomba. Mozart oda készült, és így lett, így lehetett csak Mozart, és egyben valóban boldog ember.
Mi hova készülünk? Balcsira? Wellnessre? Nyugdíjra? Majd könnyebb lesz egyszer-re? „Ez út a cél felé vezet” – de a célt nekünk kell kiválasztani. Méghozzá bölcsen.
______________
Szerző: Hámori Máté
Fotó: Wikipedia
