karmester - Hámori Máté

Mozart és a time management

2023.08.01.

Mintha nem volna holnap – mintha mindig lenne holnap. Te hogyan élsz? Őseink gondolkodását nyilvánvalóan meghatározta a fenti paradigmaválasztás gyakorlatilag folyamatos kényszere, erre épül az evilági-túlvilági élet dinamikus feszültsége, ami a keresztény kultúra legfőbb alapja. Ha így élsz ma, akkor lesz örök holnap, ha viszont úgy, ne is vegyél tartós tejet (ami nem is létezett, persze).

Kereszténység balra (vagy inkább jobbra) el, maradt a kettes számú paradigma. Kényelmesen éljük túl a mai napot, várjuk, amíg történik valami, minden kellemes, egyetlen félelmünk, hogy túlélő üzemmódunk kényelme akár csekély mértékben is csorbát szenvedhet valami váratlan, kellemetlen esemény miatt (betegség, háború, a szomszéd hétvégén fúrja a falat).

Sokat (?) dolgozunk (?), de jól (?) is élünk, nem is kell ide más, csak azért több pénz az jó lenne. Oszt jó napot. Az ódivatú kérdést, hogy mégis mi a bánatos francra jó ez az egész, már csak legfeljebb kamaszok, vagy komolytalan, naiv álmodozók teszik fel, de egyáltalán nem képezi ún. társadalmi vita, vagy közös gondolkodás tárgyát (mert mi képezi?, vessük is közbe rögtön). Nem gondolnám, hogy régebbi, szebb korokban a parasztok a kapára dőlve, meg-meg állva kis csoprtokban vakarták a fejüket az élet lehetséges értelme fölött, de az tény, hogy a közös (anyagi) erőfeszítések – egyházba, művészetbe, akár politikai gondolatba és tettbe (háború) – fektetett erőforrások döntő többsége valamiképp a fenti kérdéssel kapcsolatba hozható volt, ellenben a mi fényes korunkkal, amikor az ilyen kapcsolatnak még a látszata is kerülendő. Michelangelo idején sem voltak szendébbek az oligarchák, sem barázdáltabbak a pénzváltók, de a társadalom közös megnyilvánulásai – és ide sorolom Michelangelo-t is, aki nyilván nem II. Gyula személyes terméke volt, hanem kora társadalmi elvárásainak kiemelkedő produktuma – mégiscsak Sixtus-kápolnákat, Mona Lisa-kat és Gesualdo motettákat termettek, ráadásul tömegesen. Ilyen korszak lehetett a XVIII. század végétől kezdődő száz év is, Mozart, Goethe, Petőfi és Turner százada. Olvasgatom Mozart leveleit utolsó hónapjaiból, és elfog a rettenetes, nyomasztó szégyen, és eszembe ötlik másik szégyenkező rokonom sora is: „hát te mit kerestél ezen a földön…”

Nem tudjuk elképzelni, felfogni, megérteni azt a frekvenciát, amivel egy Mozart (vagy Liszt, vagy Petőfi, vagy akár egy Salieri) abban a folytonos halálba ültetett korban élt (Mozart hat megszületett gyerekéből kettő érte meg a felnőtt kort), magát az élni igét sem úgy értjük már, ahogy ők érthették. Címünk hőse felkelt legkésőbb 5-kor, sorba látogatta a barátait, megírta a nap első leveleit (amit délután esetleg újabbak követtek), közben szabadkőműves előadásokat hallgatott és összejövetelekre járt, fiának intézett iskolát, minden este operában volt, beadványokat fogalmazott állásért kuncsorogva, szólamokat másoltatott, Schikanederrel kávézott, eközben biliárdozott, anyagi ügyeket intézett, folyamatos betegségeket és fizikai rosszulléteket, elégtelen fűtést, rossz minőségű ivóvizet, rettenetes és veszélyes gyógyszereket élt túl. És komponált több mint hatszáz, szinte kivétel nélkül tökéletes művet. Mindezt harmincöt év alatt (pardon, csak harminc, ugye az első ötben még neki se ment.) A különbség egy Salierinél csak a művek minőségében lesz fellelhető, a többi kb. ugyanez.

Itt nem csak a szorgalomról van szó, hanem a szorgalom okáról. A dilemma úgy is felvethető, ahogy J. A. megfogalmazta: Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.

De ez már a mi korunk: itt a kiterítést nem követi semmi, a dilemma a szívhang megszakadásáig szól. És talán itt van a lényeg: Mozart nem volt cinikus, csapongó korhely zseni, aki a kor szokásainak megfelelő, felszínes vallásossággal oldotta meg az elé kerülő feladatokat, akinek látóterét kizárólag az evés-ivás-baszás-röhögés töltötte volna ki.

Úgy ugyanis ezt nem lehetett volna. A Varázsfuvola nem egy hülye mese szabadkőműves hablattyal meg misztikus blablával leöntve, amit ma komoly ember (értsd a varázstalanított világ nyomorult véglénye) nem bír csak nevetgélve értelmezni (Mozart halálra sértődött az opera egyik korabeli nézőjén, aki folytonos, értetlen nevetgéléssel jutalmazta főművét). A Varázsfuvola az életről szól, arról a próbafolyamról, siralomvölgyről, pokoljárásról, testi és lelki szenvedésről, ami a holnapba, ha tetszik a megváltásba visz. Teszi mindezt szeretettel, ami annyira fontos kelléke Mozart zenéjének, és megértéssel, azzal a szerető öleléssel a teljes emberiség felé, amely gesztust majd – jóval kétségbeesettebben – Beethoven Örömódájában halljuk meg újra.

Nem egy infantilis, hedonista, öntudatlan angyal, akinek tollba mondták a számára sem elérhető magasságú műveket – ahogyan azt a szerencsétlen huszadik század magyarázni akarta. Nem Papageno, hanem egy harmincöt éves Sarastro, kiérlelt bölcsességgel, megszerzett és megszenvedett tudással és műveltséggel (!), a személyiségfejlődés kivételesen magas fokán álló, valódi self made man – ez volt Mozart, ahogy nekem tűnik. Nem egy véletlen pottyantotta ide a Figaro-t meg a Jupiter szimfóniát, hanem egy olyan ember, mint mi, „a mi szívünkhöz közel álló”. Olyan, aki tudta, mi vár rá, valódi, mély szerelemmel szerette a társát, a hivatását a lehető legkomolyabban véve tette, amit kell, hogy legyen holnap. Ez a Varázsfuvola „titka” is: nincs instant holnap, az élet egy pillanatnyi átmenet, az ébredés és a végső ájulás közt csak pillanatokat kapunk, és a pillanatainkban éheznünk, hallgatnunk, tűzön-vízen átjutnunk kell. A lépteinket így más nem vezetheti, mint a teljes, és ésszel is kiérlelt hit, amely a naptári holnap halála után megszülető örök holnapba vezet, az egyesülésbe, a szerelembe, az éjszaka és a nappal világán túli, ismeretlen birodalomba. Mozart oda készült, és így lett, így lehetett csak Mozart, és egyben valóban boldog ember.

Mi hova készülünk? Balcsira? Wellnessre? Nyugdíjra? Majd könnyebb lesz egyszer-re? „Ez út a cél felé vezet” – de a célt nekünk kell kiválasztani. Méghozzá bölcsen.

______________

Szerző: Hámori Máté
Fotó: Wikipedia

Csehov, puska, múzsák

2023.07.02.

Anton Pavlovics Csehov, csehov, karmester

Inter arma silent Musae – szól a bölcselet, ami se nem régi (egy Cicero idézet feltehetően újkori parafrázisa), se nem igaz, ahogy azt számtalan példa igazolja. Fegyverek közt hallgatnak a múzsák – de nem, sem a múzsák, sem Erósz, sem Apollón, sem Pallasz Athéné, sem a többi istenség nem vonul háttérbe, sőt, remekül szórakoznak a fegyverzörgés közepette, lásd Iliász.

Gyerekkoromban az egyik legfőbb világpolitikai frázis volt a „demilitarizáció”. A hidegháború elvben épp véget ért, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, hogy a gonosz elbukott, a jóságos győzött, az Armageddon elmaradt, lehet szépen leszerelni. Most pedig – még fiatalságom utolsó óráiban járva – azt látom, hogy a „de” előtag szép lassan elkopott, és mindenki felszerel, fegyvert vesz és szállít, hadsereget fejleszt, katonát toboroz, stb stb stb. Persze értem én, a másik kezdte, ez csak a béke megőrzése végett, meg muszáj, meg lássuk be, de könyörgöm, olvassuk már el a történelmet. Nem is kell Ciceróig hátrálni, elég tetszőleges ponton felcsapni a történelemkönyvet, és látni fogjuk, hogyan crescendál minden „jószándékú” fegyverkezés egyre nagyobb és véresebb háborúkba. A valódi puska is csak Csehov puskája: ha egy színdarabban megjelenik, előbb-utóbb el is sül, szóval minden gyerekkori szépremény dacára valószínűleg én is (és a gyerekeim is) háborús időkben fogunk élni. Ez van, lapozzunk.

A lényeg úgysem ez, hanem hogy mivel játszanak az istenségek, miközben az emberek halomra ölik egymást? Az Iliászt, ha elolvassuk, és hagyjuk leülepedni az Akhilleusz és Hektór lovai által felvert port, Ilion leomlott bástyáinak törmelékei, a tűzvész után siralmas látványt nyújtó romhalmaz fölött nem csonthalmokat még vérpatakot fogunk látni, hanem két gyönyörű szerelmi történetet, amit a legemberibb és legősibb díszletek közé rendezett a nagy rendező, ez a díszlet pedig a háború.

Ami megmarad, az viszont tiszta művészet, a múzsák ujjongnak és zokognak, zokogásuk belevegyül Akhilleusz siralmába, aki Patroklosz teste fölött görnyed, nem törődve háborúval, történelemmel, hősi halállal, csak sír, és sírásából megszületik a nyugati művészet. És persze a másik zseniális ajtótámasz, a Háború és béke sem a háborúról meg a békéről szól, legkevésbé sem. Hanem Andrej herceg égbenézéséről, Natasháról és a boldogság és boldogtalanság sokarcúságáról, Pierre útkereséséről, a sok-sok kérdésről, mielőtt belénk áll a vég. És ettől szép, hogy a válaszok sehol sincsenek, a kérdések pedig a puskazajban is feltehetőek, sőt, talán tovább visszhangoznak, mint békében.

A művészet nem halott, éppen most kap erőre. Csak figyeljünk.

______________

Szerző: Hámori Máté

Mi a próba?

2023.05.26.

karmester, koncert, zenekari próba

Akiknek rejtély, ami egy szimfonikus zenekarban történik, beleértve a karmester teljesen obskúrus és vizuális ráolvasás-szerű ténykedését, annak talán dupla kérdőjel a próba intézménye. Pedig a zenészek – kivéve talán az operistákat – idejük túlnyomó többségét végeláthatatlan próbákon ülve morzsolgatják, és a dolog értelme – legyünk őszinték – sokszor őelőttük sem teljesen világos.

Az alapelvárás (ami persze ritkán teljesül maradéktalanul), hogy mindenki teljesen felkészülten érkezik az első zenekari próbára, tehát elvben nem az egyéni gyakorolgatás színhelye az egyébként igen drága mulatságnak számító 3 órás zenekari próba (a zenekar méretétől és minőségétől függően egy ilyen alkalom kb. 500.000-1.500.000 Forintjába kerül a zenekar fenntartójának). Hát akkor mire jó? Nos, ideális esetben, ha mindenki mindent tud, „csupán” az arányok, csúcsfények, tempók, karakterek, hanghosszok, hangszínek egységes beállításáról van szó, ez pedig mind a karmester felelőssége. Nem feladata, hiszen a pálca az istennek sem szól, de ezeket az „ügyeket” megnyugtatóan rendeznie kell, mielőtt közönség elé állhat az együttes. Az ilyesmi maradéktalan megvalósítása már nagyon is emberfüggő, van akinek egy, van akinek harminc próba kell(ene) az elégedettséghez, de ez csupán a siker egyik építőköve.

A próbák során dől el az is, hogy milyen lelkiállapotban, a karmesterben mennyire bízva mennek majd csatába a zenészek, rá merik -e bízni magukat az egyébként óriási stresszt jelentő koncerthelyzetben, és így a karmester – mint jó hadvezér – képes -e valami váratlan húzásra a nézők előtt, amivel katarzis közelébe vadíthatja a zenekarát. Egyáltalán, a hangszerévé válik -e az az 50-80-100 ember, aki mind a saját szakmája mestere (saját meglátása szerint legnagyobb mestere általában), és aki sokszor többet tud az előadás részletjelenségeiről, mint maga a maestro. Nos, ezt már a próbafolyamat alatt meg lehet sejteni, és bár sokszor a jól próbáló karmesterek koncertje dögunalomba fullad és fordítva, a (kölcsönös) bizalom létrehozásának aktusa a próba.

Akár a randi a szerelmi tettlegesség előtt, szükség van rá, ha maradandó élményt szeretnénk később. A bizalom viszont két irányú, így a fiatal karmesterek egyik legnagyobb „jé” élménye az szokott lenni, mikor először bízni kezdenek a zenekarban (saját tapasztalat). Ilyenkor csodák történhetnek, e nélkül a bizalom nélkül viszont a legkomolyabb próbafolyamat és a legfelkészültebb pálcavirtuóz is csak max. közepes, kicsit kelletlen és garantáltan felejthető együttlétre számíthat a színpadon. Az a sok ember pedig nem tettetett sóhajokra váltott jegyet…

Szóval, bízzunk a zenekarban, és csodák történhetnek!

______________

Szerző: Hámori Máté

Me-Mo-Ri-A! – Felkészül: a karmester! (3. rész)

2022.12.02.

Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, memória

Hogy miként is működik az agy és az emlékezés, az számomra egészen kicsi koromtól szinte mindig napirenden volt – von Haus aus –, mivel édesapámnak agykutatóként ez volt az egyik kedves témája. Persze általános receptet ő sem kínált a memorizálás problémájára, szemben azokkal a kóklerekkel, akik agykontrollos technikákkal ígérnek félelmetes sebességű magolási képességet.

Az igazság viszont ebben a dologban – legalábbis a hozzám hasonló, átlagos képességekkel rendelkező egyedek számára – roppant lelombozó. Az igazi, elmélyült tudás megszerzéséhez és memorizálásához sok (baromira sok) idő és energia kell. Amiről itt szó van, az a szaknyelvben hosszú távú memóriának nevezett valaminek a trenírozása, ami nagyon fáradságos, de végül kifizetődő hobbi.

Instabil tudás = stabil tudás

Az agyban – amennyire tudjuk, márpedig még mindig félelmetesen keveset tudunk erről a csodálatos szervről – nincsenek fiókok és fogasok, amikre stabilan ráaggathatnánk a megszerzett tudást. Az agy folyamatos mozgásban és változásban van (gondoljunk csak a villámként cikázó mini impulzusokra az idegsejtek között), és éppen ez a tulajdonsága teszi lehetővé az olykor elképesztő mértékű regenerációs képességét. Ezért minden megszerzett tudásunk bizonyos értelemben a levegőben lóg, másként fogalmazva mozgásban van, megint máshonnan nézve: akkor élő, ha mozgásban tartjuk. A tapasztalat és a tudomány is azt mondja, hogy minél több asszociáció kapcsolódik egy információhoz, az annál gyorsabban és biztosabban felidézhető. Ezért érdemes a memorizálást a lehető legszínesebb és legváltozatosabb ingerekkel és képekkel „felturbózni”.

Zene mint képzet és érzet

Vegyük például a korábban már használt Mozart-idézetet: Ehhez a dallamhoz számtalan képzet és érzet kapcsolódik. Például a g-moll hangnem színe az én fejemben fűzöld (a hangnemek „színéről” és formájáról egy későbbi bejegyzésben még visszatérek majd). Egy ennyire ismert műnél persze adott az ún. „dallamtapadás”, ami olykor a fejből kiverhetetlenségig fokozódik – de ez mindig csak egy rövid szakaszt érint. A dallamon túl számtalan részlete van a partitúrának, amik változtatnak a hangzásképen, ezeknek mind külön színe, jellege és funkciója van. Minél részletesebb a kottakép, annál könnyebb (paradoxnak tűnő módon) a memorizálás. Ennek oka éppen abban keresendő, hogy egy fordulathoz – akár hanghoz – több asszociációs segítség társul. Például jellegzetes érzet lehet egy halk szövetben hirtelen hangosan kiváló harmónia, vagy ha egy hanghoz, hangpárhoz minél több jelzés: dinamika, karakter, artikuláció kapcsolódik.

A memorizálás egyik fontos eszköze az összehasonlítás. Nagy szerencsénkre a nyugati zenét az elmúlt pár száz évben mindenestül áthatotta a formaközpontú gondolkodás, emiatt a repertoár nagy részében olyan szigorúan szerkesztett formájú darabokkal találkozunk, amik telis-tele vannak ismétlődésekkel, visszatérésekkel és elhatárolható témákkal.

Comparative studies

A szonátaformájú zenék esetében (jellemzően a szimfóniák első és utolsó tételéről beszélünk) nagyon hasznos módszer az expozíció és a kidolgozási rész összehasonlítása. A szerzők általában élnek azzal a módszerrel, hogy amikor visszahozzák a kezdeti témákat, vagy hangszereléssel, vagy pedig a téma lerövidítésével – esetleg megtoldásával – variálják az ismerős dallamokat. Az ilyesmi remek területe az analitikus memorizálásnak, hiszen a hasonló, de apróságokban mégis eltérő formarészeket egymáshoz viszonyítva könnyebb megtanulni. Itt is érvényesül a fent már kifejtett minél több asszociáció elve.

És még számtalan érzet segít minket: a kontrasztáló témák (férfi-női érzetek), esetleg a mű mögött húzódó kimondott vagy rejtett drámai tartalom (ld. Liszt vagy Berlioz műveit), a kottakép jellege, sőt, a kotta tördelése is befolyásoló tényező tud lenni. És az ember csak sétálgat órákat különböző kihalt budapesti utcákon, kezében a partitúra, fejében egy lassan formálódó hangkép. És elkezdi elölről, és újra és újra és újra, és… That’s the way it goes.

______________

Szerző: Hámori Máté

Felkészül: a karmester! (2. rész)

2022.11.09.

Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, Mozart

Az előző rész végére fogtuk a soron következő friss, ropogós partitúránkat, és ismerkedés jelleggel, jó alaposan átzongoráztuk. A hangszernek két okból van jelentősége a karmester számára: egyrészt az első olvasásra nehezen hallható állásokat segít kitisztázni, másrészt a zene közege mégiscsak a fizikális rezgés – és sokszor, ami nem „látszik” egyből a papíron, azt a megszólaltatás rögvest kidomborítja, például egy téma karakterét, vagy egy ellenszólam jelentőségét. Hasonló ez, mint a verseknél: időnként hangosan is el kell mondanunk egy-egy sort, hogy megértsük, vagy helyesebben megérezzük, miről is szól.

F.A.Q.

A zongorát lecsukva egy olyan ér a felkészülés, ami sokak (na jó, a legtöbb ember) számára misztikus és nehezen átélhető élmény. Ekkor jön az a rész, hogy a karmester órákig meredten bámulja a partitúrát. Ezzel kapcsolatban a leggyakoribb kérdés: „tényleg hallod azt, ami le van írva?!”

Nos, a zenészek egyik legfőbb fegyvere a belső hallás. Erről – bár kerestem – nem találtam túl sok szakirodalmat. Magyar nyelven Vitányi Iván A zene lélektana című műve foglalkozik legrészletesebben a kérdéssel, de tökéletesen ez sem fogalmazza meg, mi is ez tulajdonképpen. Saját tapasztalatomból kiindulva leginkább egy olyan szimulátorhoz hasonlítanám, ami az agyban elraktározott milliónyi hangzásminta keverésével előállít egy minden újraolvasáskor változó, kezdetben vázlatos, aztán egyre részletgazdagabb hangképet, amit aztán a muzsikus később megpróbál reprodukálni a hangszerén vagy a zenekaron.

A tanulás folyamata a karmester számára voltaképp pont ennek a belső hangfolyamnak a barázdálásából és csiszolgatásából áll, és éppen a szimulátor működéséből adódóan sosem ér véget. Megkockáztatom, hogy nincs olyan pont, amikor az ember megtanulta a darabot, és kész. Mindig egy bizonyos finomságig jutunk el ebben a belső hangképben, ami minden esetben tovább finomítható – persze az egyén képességeinek határain belül.

Mondjuk például, hogy az ifjú karmester először nyitja ki Mozart „Nagy” g-moll szimfóniájának partitúráját:

Először általában a dallammal kezd ismerkedni, és belülről azt hallja meg – egyelőre bizonytalan tempóban, dinamika és hangszín nélkül.

Aztán felfedezi a basszusokat is, amiket gondolatban hozzápasszint a dallamhoz.

Ezek után villámcsapásként éri, hogy a brácsa milyen „ördögi” nehézségű játszanivalót kapott már az első ütemekben.

Összerakja mindezt a tudást, és most már hall egy három rétegű szövetet – tempó, szín, dinamika és arányok nélkül.

A jó öreg zeneiskolai mantrákat elfeledve általában csak ekkor döbben rá a mohó ifjonc, hogy a műnek tempójelzése és dinamikája is van.

Ekkor elkezdi keresgélni a helyes tempót, amiben az első hegedű dallamának mozgása, a brácsaszólam lejátszhatósága és Mozart tempójelzése egyaránt fontos tényező. A kezdő karmester itt még nem tudja, hogy az igazi, működőképes tempót csak akkor találhatja meg, ha az egész tételt magáévá tette a fenti módon és a különböző témák „tempóigényét” is figyelembe vette.

Ezek után kezdődik az igazi finomítósdi: az agy lassan elkezdi a dallamot és a kíséretet a rájuk jellemző hegedű és brácsa hangszínnel felékesíteni, a kíséret arányát kialakítani (30% basszus, 45% hegedű, 25% brácsa mondjuk), és elkezd lamentálni a frazírozáson: vajon a 3. vagy az 1. ütemben kezdődik a zenei mondat? (Ezen lehet sokszor a legtöbbet rágódni: erre a konkrét esetre például nincs egyértelmű válasz szerintem.)

Ez a fázis tart tulajdonképpen a legtovább, és minél remekebb a (remek)mű – annál tovább húzható. Ezért lehetséges ötszázadszorra is elvezényelni mondjuk a fenti szimfóniát, mert sosem ér véget a darab alakítása. Ssokszor egy másik tempó érdekesebbnek tűnik, egy ellenszólam jelentőséget nyer, egy karakter megváltozik: velünk együtt alakulnak a bennünk élő zeneművek is. Na, ezért lehet ezt a hivatást a temető kapujáig boldogan űzni, sosem lehet megunni.

(folyt. köv. …)

______________

Szerző: Hámori Máté

Felkészül: a karmester! (1. rész)

2022.10.05.

Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, Nikisch Artúr

Sokszor – rengetegszer – kapom meg azt a kérdést (a legnépszerűbb után persze, miszerint: most tényleg, minek a karmester egyáltalán? – de erről majd később), hogy hogyan is készül fel a karmester egy koncertre? Megpróbáltam hát összeszedni, hogy is megy ez – általában.

Karmester a Lenini úton

Az egyetlen „bölcsesség”, amelyet idézni tudok a véreskezű Vlagyimir Iljicstől – csak az elsős bizimen volt kalászos címer, hál’ istennek – egyben a karmester legfontosabb útipakkja is egész életére: Tanulni, tanulni, tanulni.

Nikisch – a tévedhetetlen tirannoszok őse

Persze nem tudom megírni, hogy hogyan tanul A Karmester, hiszen itt is számtalan szekta létezik. Most nem beszélnék azokról a megátalkodott zsenikről, akik fotografikus memóriájuknak vagy tévedhetetlen diktafon-agyuknak köszönhetően szinte soha nem tanulnak. Ezek közé tartozott például a legendás Arthur Nikisch, minden modern „nagy karmester” dédapja, az isteni Furtwängler példaképe.

Nikisch állítólag olyan fotómemóriával rendelkezett, hogy gyakran ki sem nyitotta próba előtt a partitúrát, majd a zenekarral egyszer átjátszotta a darabot, becsukta a kottát – és tudta. Az egész művet, fejből. Na, az ilyeneket egy megvető kézmozdulattal ejthetjük is, hiszen ők „nem értik ezt a kínt”, már amit a folytonos gubbasztás jelent a partitúra fölött. (Sovány vigasz a szerény képességű nemzsenik számára, hogy ennek a Nikisch-i gyakorlatnak is megvan a maga árnyoldala. A történet szerint egyszer Max Reger úgy tréfálta meg a blattolásra készülő mestert, hogy új művéből először a kettősfúgát szerette volna hallani. Nikisch őrült ide-oda lapozgatását pár percig mosolyogva nézte, majd rezignáltan megjegyezte, hogy a műben egyáltalán nincs kettős fúga.)

Nikischeken és Kocsisokon túl sorakoznak a lassabban vagy gyorsabban, de gyötrődve tanuló karmesterek ezrei – köztük én is. Mint annyi mindent, ezt is mindenki másképp csinálja, elmondom, én hogyan szoktam megismerkedni a darabbal.

Előképpel vagy anélkül

Amikor egy új zenemű a karmester látóterébe kerül, két eset lehetséges: vagy van már hangzó élménye az adott darabról, vagy teljesen szűz területet készül meghódítani. Bizonyos értelemben én ezt az utóbbi esetet jobban szeretem, mert ugyan nem támaszkodhatok mankóként a korábbi emlékeimre, viszont ilyenkor a felfedezés izgalma teljesen friss szemmel és füllel párosul, ami hosszú távon nagyon fontos szempont tud lenni. Az első találkozás ugyanis döntő fontosságú. Meggyőződésem, hogy itt is, akár a hangszeres gyakorlásnál, a tanulási/gyakorlási folyamat jelentős része nem más, mint az első átolvasás/eljátszás során rögzült hibák/félreolvasások kijavítgatása. Nem véletlenül írja Mozart egy levelében, hogy ő azt tartja felkészült muzsikusnak, aki az elé letett ismeretlen művet első olvasásra tempóban, hibátlanul és a megfelelő ízléssel eljátssza (erre ma azt mondanánk, hogy LOL, esetleg valami durvábbat), hiszen az agyunk félelmetes eszköz: már az első eljátszáskor tökéletesen rögzít minden apró részletet a mélyebb, tudatosan még nem előhívható memóriában. Persze nem ismerek olyan zenészt, aki Mozart elvárásainak meg tudna felelni, így marad nekünk földi halandóknak a sok-sok órás tanulás és gyakorlás. Pech.

Van kémia – nincs kémia

A magam részéről a darabokkal való ismerkedést legszívesebben egy jó alapos átzongorázással kezdem. Persze a Mozart-i „tempóban, hiba nélkül és ízléssel” helyett általában lajhár módon, ismételgetve, elemezgetve futok neki az első körnek. És rendszerint a melléktéma környékén már kiderül, hogy működik-e a darab és köztem a „kémia”, van-e szerelem első hallásra, vagy aprólékos, elhúzódó megszeretés vár ránk az együtt töltött órák során. Ha belobban a szenvedély fáklyája, az nagy öröm, mert – ahogy a valódi szerelemnél is – a nehéz, nemszeretem pillanatokon így szinte átsiklik az ember. Ami kicsit másképp van a „muszáj megszeretni” művek esetében.

Egy biztos: a karmesternek az egyik legfőbb feladata, hogy maximálisan felkészülve érkezzen meg az első próbára, hiszen általában ezen az első próbán, 10.00 és 10.10 között eldől, hogy milyen is lesz a koncert négy nappal később. Ehhez a felkészültséghez pedig még nagyon hosszú út vezet…

(folyt. köv. …)

______________

Szerző: Hámori Máté

Áhitat, szeptember

2022.09.11.

Beethoven, Britten, Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, Respighi, Zeneakadémia

A Munkácsy Mihály és a Szondi utca sarkán kezdődött. Mielőtt ráléptem volna a zebrára, még nem, mire átértem a Szondi utcán az Epreskert sarkához, már ott volt. A csokoládé már csöpögni kezdett, a pisztácia még tartotta magát, az úton senki, a nap lángolt, mint a fáklya – írta volna távoli rokonom, Dide. És akkor megállt az idő, és kezemben az olvadozó fagylalttal megtalált a tökéletes pillanat, a létezés szavak nélküli boldogsága.

Vannak dolgok, amiket az ember nem szükségből csinál, hanem valami rejtett, belső késztetésnek engedelmeskedve. Beülni egy üres moziba egyedül, leugrani egy fagyiért, leszállni egy megállóval előbb és sétálni, rámosolyogni az öreg hölgyre a földalattin. És ilyen dolog a zenehallgatás is. Értelme nincs, hasznot nem hajt, „előrébb” a világ dolgait nem viszi. De ezt a pillanatot, ami a zebrán mellém kúszott és karon fogva vezetett még néhány percen át, ezt meg tudja őrizni. Olyan csoda ez, mint amit Louis Daguerre láthatott hosszú percek feszült várakozása után, amikor az üveglapon kirajzolódott a forgalmas párizsi utca pontos képe – és ottmaradt örökre. A költészet, a zene: olyan pillanatok időtlen fényképei, melyekre egész életünkben várunk, sokszor hiába.

A fagylalt elfogyott, a levelek majd lehullnak, a napok rövidülnek, az utcák benépesülnek. És a pillanat mégis velem marad. Hála néked, Johannes! Hála néked Dide!

Szeptemberi megállóm a zenei szépség és áhítat útján:

2022.09.21: Respighi / Britten / Beethoven – Zeneakadémia >>>

______________

Szerző: Hámori Máté

Álom a szülőföldről

2022.08.14.

Bartók Béla, Concertó, karmester, klasszikus zene

Hülye szó, hogy „legmagyarabb”, mégis valahogy ez jut eszembe Bartók Concertójáról. Pedig Magyarországtól 7000 km-re, önkéntes száműzetésében írta, pedig nincs benne egy népdalidézet sem, pedig angolul van a címe, amely egy nyugat-európai barokk formára utal, pedig zenéje teljesen univerzális, és ha úgy tetszik: nemzetközi.

Mégis. Nem honvágy, nem keserűség és nem fájdalom szól ebből a zenéből nekem. Amit kirajzolnak a hangok, az egy tökéletes, soha nem létezett, de Bartókban mégis belső valósággá ért Magyarország képe. Az ő, személyes hazájáé.

Az Elégiában (III. tétel) megszólaló tücskök és békák lehet, hogy az amerikai Saranac Lake-nél tanyáztak, ahol Bartók a művet komponálta, de a tételben felhangzó székely sirató dallam mégis félreérthetetlenül helyezi el ezt a varázslatos éjszakát az óceán innenső oldalán. A IV. tétel Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország idézete szerintem nem főszereplő, csupán díszletelem, mégis belevési a Kárpát-medencei vízjelet a világfelfordulástól nyüzsgő tételbe. Ahogy a második tétel játszadozó párjainak hangsúlyai is félreismerhetetlenül a magyar népi tánczene súlyviszonyait visszhangozzák – akármerre nézünk, magyarul beszél ez a világpolgár szimfónia.

És mosolyra késztet a tudat, hogy ezt a magyar nyelvet a világon mindenhol megértik. Adynak, József Attilának, Kosztolányinak nem adatott meg a kettő együtt: a szép magyar szó és a nagyvilág, mely megérti azt. Bartóknak igen – ám az ő személyes tragédiája, hogy csupán a halála után. Ma viszont már a Concerto kétségkívül a legtöbbet játszott és felvett magyar zenemű a világon, amely minden erőltetett magyarkodásnál és „hungarikumnál” ékesebben szól egy nagy emberről és rólunk: a nyelvünkről, a hazánkról. Hallgassuk meg, hallgassunk el és tanuljunk. Mert van kitől és van mit.

______________

Szerző: Hámori Máté

Szól a pálca!

2022.08.12.

Hámori Máté, karmester, klasszikus zene, Szól a pálca

Egy népszerű, amolyan „végső érv” a karmesterekkel szemben, amit a zenekari zenészek előszeretettel dörgölnek az orrunk alá félig viccesen, félig komolyan: éspedig hogy nem szól a pálca.

Ez a „bonmot” úgy igaz, hogy nem igaz, és egyszerre átok és áldás a karmester számára. Az egyetlen zenész, aki nem ad ki semmilyen hangot (na jó, sokan persze azért elég intenzíven szuszognak, hörögnek, vagy egyenesen énekelnek dirigálás közben, de ez nem feltétlenül a művészi produkció része), mégis ő kapja a legtöbb ünneplést – vagy szidalmat – a koncert után.

Miért van ez? Mit is csinál a karmester a színpadon? És mit csinál a próbán? Miért sétálgat az utcán kezében a kottával? Mi történik, ha hibázik? Mi a hasonlóság a foci és a zenekari játék között? Tényleg olyan a karmester, mint a krumpli? Mennyit gyakorol egy tubás? (Tényleg, mennyit is?) Mit kezdjünk a kortárs zenével? Felrobbantani vagy felépíteni kell az operaházakat? Miért a zene a legtökéletesebb művészet?

Ezek a kérdések és még sok más, amikről ez a blog szólni fog. Nem biztos, hogy minden esetben egzakt válaszokat tudok adni, de ez nem is cél: szeretném, ha a mi, kicsit elvarázsolt világunk feltárulna azok számára is, akik „csupán” beülnek egy koncertre, és jól akarják érezni magukat, hiszen végül is értük van az egész – a koncertterem, a zenekar, a hangszer, a gyakorlás, a zeneszerző: a közönségért. Mi zenészek pedig – a karmester meg főképp – magamutogató fajták vagyunk, szeretnénk minél többet átadni abból a csodából, amivé az életünket a zene varázsolja.

Nos, ezért született meg ez a blog.

Persze lebeg még egy kérdés: érdemes-e egy zenésznek egyáltalán írással próbálkoznia? Igencsak kétesélyes vállalkozás, de a bizonytalanságot egy örök optimista tanítása el is oszlatja menten:

„Nincsen üszlet kockázás nélkül.”
(Fülig Jimmy)

______________

Szerző: Hámori Máté

Cookie	Duration	Description
cookielawinfo-checkbox-analytics	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Analytics".
cookielawinfo-checkbox-functional	11 months	The cookie is set by GDPR cookie consent to record the user consent for the cookies in the category "Functional".
cookielawinfo-checkbox-necessary	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookies is used to store the user consent for the cookies in the category "Necessary".
cookielawinfo-checkbox-others	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Other.
cookielawinfo-checkbox-performance	11 months	This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Performance".
viewed_cookie_policy	11 months	The cookie is set by the GDPR Cookie Consent plugin and is used to store whether or not user has consented to the use of cookies. It does not store any personal data.